Kentucky fenegyerekei nem igazán ülnek a babérjaikon. Ez már a harmadik anyaguk, ami a Mascot-nál jön ki és talán a leginkább felszabadult a három közül. Amikor megláttam a borítót, már pontosan tudtam, hogy ez a lemez abszolút nekem szól majd.
Chris Robertson azon kevés frontemberek egyike, aki bizony jó eséllyel jár azon az úton, hogy egykoron a kedvenceivel emlegessék egy lapon. A Family Tree promóciós interjúit olvasgatva csak egyre szimpatikusabb lett az ember, amikor például arról mesélt, miért is énekel a fia is a lemezen és hogy számára ez mennyire hatalmas dolog és ha ennél feljebb nem lenne a BSC karrierjében, Ő már akkor is bőven elégedett lenne, még jobban megkedveltem. Ezek az apró részletek azok, amik adnak egy kis extra löketet a dalszövegeinek is, hiszen mind-mind beleszivárog és úgy válik egyfajta bölcsességgé, hogy nem lesz tudálékos vagy giccsesen mosolygásra késztető.
Ha a dalokat nézzük, eljutottunk oda, ahová azt hittem, hogy a Black Stone Cherry sosem fog: nincs hiba a lemezen. Ha kicsit túl akarom lelkesedni a dolgot, akkor azt mondom: ez akár az új Lynyrd Skynyrd is lehetne, hiszen rengeteg dal olyan, mint amit akár a Nagy Öregek is csinálnának manapság. Túlzásnak gondolod? Akkor most idézd fel magadban, hogy a God & Guns milyen dalokkal volt tele, majd hallgasd meg a Burnin-t, a Family Tree-t, vagy a honky-tonk-os zongorákkal megtámogatott New Kinda Feelin-t, vagy a csodálatos My Last Breath-t. Teljesen egyértelműen kiütközik a tavalyi EP, vagyis a blues a dalokon, ami határozottan jót tesz az összképnek, annak ellenére is, hogy ez az egyre porosodó retrock hullám kezd komolyan az agyamra menni. Valahogy itt mégis más az egész. A miértre talán az a legjobb válasz, hogy annyira érezhető benne a zsigeri őszinteség, a felvett pózok hiánya, az, hogy ezek a srácok tényleg így éreznek, élnek, gondolkodnak, hogy egyszerűen érezzük: ez az, amit játszaniuk kell. Vannak még itt olyan slágerek, mint a Southern Fried Friday Night, a James Brown, vagy a Dancin In The Rain, amik bőven felvillantják az úgymond megszokott BSC vonalat is, de már ebben a lelazult köntösben, egy óriási adag nyárral nyakon öntve. Minden dalt ki tudnék emelni valamiért, de mégis úgy érzem, nincs rá szükség. Ebben a 13 dalban minden benne van, ami egy tökéletes southern rock lemezhez szükséges.
