Az annak idején funky/grunge csapatként induló Blackhoney nagy utat járt be bő évtizedes pályafutása során. Kezdettől fogva sokat koncerteztek, eleinte jártak tehetségkutatókra is (ezeken rendre előkelő helyen végeztek) és persze próbáltak szorgalmasan. A folyamatos színpadi és próbahelyi jelenlétnek meg is lett az eredménye: pár év alatt hatalmasat fejlődtek külön-külön és zenekarilag is – miközben egészen a doom/sludge metalig gorombult a zenéjük.
A 2015-ös Karma Saliva LP megjelenését követő, koncertekben igen gazdag időszakban történt egy fontos változás a felállásban: az előző két anyagon bőgőző Holecska Gábort időközben Hetey Szabolcs váltotta a basszusgitáros poszton. Ezt leszámítva a „klasszikus” Blackhoneyról beszélhetünk: a RedÁban is szegelő Szeifert Ferenc továbbra is hozza a feszes, ám változatos, díszítésekkel megcifrázott ütemeket, míg Pongor Balázs énekes/gitáros ismét megmutatja dalszerzési kvalitásait, amellett, hogy érzelmi és mentális vonatkozásban is rendesen kitárulkozik a hallgatónak.
Már a debreceni trió magnum opusának számító első album sem volt egy vidám anyag, a hét év után elkészült és szerzői kiadásban napvilágot látott második nagylemez viszont még azon is túltesz – majd’ minden tekintetben. Elődjéhez hasonlóan, az Infected Consciousnesst is tekinthetjük nyugodtan konceptalbumnak, hiszen – azon túl, hogy a lemez egy adott légkör, érzelmi állapot köré épül fel – a dalok szorosan összekapcsolódnak, precízen átgondolt rendben követik egymást és hangulatos gitárzenei részek kötik össze őket. Emiatt egyben érdemes meghallgatni, úgy működik igazán az utazás.
Valóban nem bulizós a cucc, de olyannyira nem, hogy lehangolt vagy kiegyensúlyozatlan lelkiállapotban nem is ajánlott nekiveselkedni. Az, hogy komor, nem kifejezés. Leginkább a depresszív, a nyúlós-ragacsos és a melankolikus jelzőkkel lehet leírni a lemez hangulatát. A bánatos-elszállós, ugyanakkor magával ragadó dallamos részeket rendre kíméletlen döngölések, doom-os vonszolások, riffelős és matekolós betétek szakítják meg, hogy azért mégse ragadjon bele a hallgató a letargiába.
Olykor-olykor felderengnek a zenei hatások, de csak pillanatokra – koppintásról szerencsére itt nem beszélhetünk. Külön szimpatikus, hogy ezúttal nincsenek direktben erőltetett divatos modern megoldások, és nincs túltolva sem a stoneres lazulás, sem a megjátszós hőbörgés – illetve ami van, az nem megjátszós. Az is a fejlődést mutatja, hogy míg a 2013-as Kneel Down EP és a Karma Saliva erőteljesen magán hordozta a korai Apey and the Pea-re jellemző stílusjegyeket (tudod, akkoriban mindenki széttetovált favágó meg betépett kamionos akart lenni), addig ez a lemez 100%-os őszinteséget áraszt. A pózolás helyét átvette az önkifejezés, amiről az underground zenének, zenekarozásnak eleve szólnia kellene.
Összességében az Infected Consciousness kevésbé ambiciózus és nehezebben is adja meg magát a „varánuszos lemeznél”, mégis egyértelmű, hogy a hajdúsági srácok ismét feljebb léptek egy lépcsőfokot. A fejlődési folyamat itt nyilván nem ért véget, de azt már elmondhatjuk, hogy a Blackhoney felnőtt, ez az anyag meg nálam csont nélkül 10/10.
A szintén tízpontos hangzást és a maga egyszerűségében is zseniális borítót külön nem méltatom, az ezekre irányuló igényességet már megszokhattuk a csapattól.
10/10
pappnorbi