El kell fogadni, hogy Bálvány Úr nem ad ki túl gyakran új stúdiólemezt. Egészen pontosan az elmúlt 20 évben három (plusz egy) lemezzel örvendeztette meg rajongóit, melyből a Cyberpunk, hiába ért el mára kultikus státuszt, jókorát bukott. A 2005-ös Devils Playground viszont minden rajongó szemében, és fülében remekül sikerült. (Sőt, én a 2006-os Happy Holydays című karácsonyi lemezét is imádom.)
A mostani lemezre, ha a karácsonyit nem számoljuk, 9 évet kellett várni. Azzal meg eléggé magasra került a léc, és mivel az inkább a Rebel Yell-es időkkel kacérkodott, különösen érdekelt, ezúttal merre mozdul el. Steve Stevens jelenléte miatt azt gondoltam megmaradnak ennél a vonalnál, ám valahogy mégsem. Kicsit inkább úgy érzem, mintha a korai idők slágeressége és a Cyberpunk elektronikus beütése dominálna, egyfajta érdekes egyvelegként. Billy bácsi hangja semmit sem változott az elmúlt években, amit nem tudom, hogy a stúdiótechnika, vagy a jó karbantartás számlájára kell írni, de remekül teljesít végig a korongon.
Az indító Bitter Pill mindjárt egy ilyen slágertéma, ami inkább a Dancing With Myselfre hajaz, vagyis azokra az időkre, kellemes, dúdolható, remek indítás. A Cant Break Me Down igazi, tipikus Idol-téma. Mind szövegileg, mind zeneileg pazar, csodálkozom is, hogy nem klipesítették meg. Itt már kicsit megjelenik a Cyberpunk-os utánérzés, amit a Save Me Now még inkább fokoz, a One Breath Away pedig annyira, hogy a lemez egyik legjobb dala kerekedik ki belőle. (A klasszikus Stevens-féle lézerszóló pedig egyenesen mestermű benne!) A Postcards From the Past számomra az igazi csúcspont a korongon, ez pedig egyenesen olyan, mintha a már agyramenésig emlegetett ’93-as remekműről maradt volna le.
Ezek után nem is jöhetne más, mint egy kötelező líra, amit a címadó képében meg is kapunk, remek dallamokkal, nosztalgikus, önéletrajzi szöveggel. Hibátlan. A lemez innentől kicsit visszafogottabb hangvételre is vált, egészen pontosan öt lírai, akusztikus felfogású dal jön egymás után. Az Eyes Wide Shutban és a Nothing To Fearben ugyan megcsillan némi elektronikus jelleg, de csak nagyon árnyaltan, semmi tolakodás. Meg is lepődtem, mikor a lemez záródala, a Whiskey and Pills egy sodró lendületű, erősen punk-rockos dal képében érkezett. Először csak kapkodtam a fejem, de remek finálé. A szövege meg külön jópofa. Bár ezen a téren sosem volt gond a Billy Idol jelmezeken.
Nagyon jól sikerült lemez lett a Kings and Queens From the Underground. Az más kérdés, hogy kilenc év után nem biztos, hogy mindenki elégedett lesz ezzel a koronggal. Nyilván nem egy Devils Playground, vagy Rebel Yell, pláne nem egy Cyberpunk, mégis remekül sikerült. Nem tudom, hogy ezt is klasszikusnak fogom-e tartani pár év múlva, most azonban nagyon is megszerettem, még ha nem is lett tökéletes.
Csúcspont(ok): Postcards from the Past, Whiskey And Pills, One Breath Away, Cant Break Me Down
Mélypont(ok): Ghosts In My Guitar
10/10. (Jóindulató a 10 pont, erősen. Korábban csak 9 pontot adtam rá, most mégis fel kellett kerekítenem, mikor újrahallgattam. Beérett a cucc!)