Na, ha mindenki becsatolta magát, kedves utasaink, akkor indulhatunk is! Tökéletes időnk van a felszálláshoz és a repüléshez is, jó utat kívánunk! Nem titok, a The Night Flight Orchestra a kedvenc AOR bandámmá vált az elmúlt évtizedben (de gondolom, nem csak az enyémmé). 4 éve már, hogy teljes albumot kaptunk tőlük, az Aeromantic II-t, ami a „Night Flight” időszámítása szerint szinte fényévnyi távolság, de tekintettel a COVID-19-re, nem is beszélve David Andersson gitáros 2022-es tragikus elvesztéséről, az ilyen jellegű járatkésések elkerülhetetlennek tűntek. Szerencsére a banda visszatért, és ezúttal egy új kiadónál (Napalm Records) érkezett meg a leszállópályára kedvenc éjszakai járatunk, de minden bizonnyal felvetődik a kérdés, hogy a Give Us the Moon ugyanazon a magasságon repül-e, mint az előző anyagaik?
Az NFO hetedik stúdióalbumának felvezetése nem volt mentes tehát a megpróbáltatásoktól, talán a banda jövőjét illetően is elgondolkozhattak pár pillanatra, azonban ezen gyorsan átlibbentek, játszottak az európai fesztiválkört és máris új zenénken kezdtek el dolgozni az új gitárossal, Rasmus Ehrnbornnal (aki nem mellesleg az örök zenészforrásként szolgáló Soilworkben is együtt muzsikál a frontemberrel, Björn „Speed” Striddel). Végülis a törülköző puszta bedobása ellenkezik is az NFO szellemiségével, hiszen az a dinamika, amivel dolgoznak, az, hogy Andersson haláláig nagyjából minden második évben reptettek egy úgy albumot (közte pedig önálló kislemezek sokaságát), nem is engedte meg a lazsálást, már csak a zenésztársnak tett ígéret miatt is, miszerint „kinyírjuk a fals AOR-t”. Új felállással és új dalgyűjteménnyel tért vissza tehát a banda a kellemes utazómagasságra, egy nosztalgikus új albummal.
A Give Us the Moonon az NFO továbbra is azt csinálja, amihez a legjobban értenek, ez a legfelső polcos AOR, amelynek a szelét valahol a 70-es és 80-as években fogták be, egyik lábbal a svéd tundrában (megint csak az ABBA szellemében), a másikat az amerikai nyugati part szellős és poros kifutópályáin. Az ütős softrocker slágerek, mint a Stratus, a Shooting Velvet, a rockosabb Miraculous, vagy épp a címadó dal olyan módon ül a hallójáratodba, ahogyan 2025-ben nagyon kevés dal fog, az egymással játszadozó gitársávok, a kórusok, az álmodozó szintifutamok az old school harmóniákkal és ezek párosítása az aprólékosan megírt popdallamokkal, na ez az, ami minden egyes alkalommal szíven talál, döbbenetes és letaglózó elegye ez a stílusra jellemző alkotóelemeknek.
Természetesen vannak kilengései is az albumnak, de egyik sem tér el igazán a zenekar zenei identitásától. A Like the Beating of a Heart és az A Paris Point of View olyan táncorientált slágerzene, olyan jellegzetes diszkótéboly, amelyek nélkül nem lenne meg egy igazi NFO-album sem. A Melbourne, May I?-ban a banda egy-két fokkal feljebb tolja a keménykedést, kicsit bevonzva a korai Survivor hatásokat, míg a Cosmic Tide manőverei a zenekar progresszívabb oldalát mutatják be. A Paloma szintetizátoros balladaként működik (tényleg!), Speed ebben kivételes énekével kiválóan irányítja a dolgokat. A Way to Spend the Night egy örömteli himnusz, aminél nehéz eldönteni, hogy a táncparkettre rohanjunk, vagy csak egyszerűen üvöltsük a refrént teljes tüdőből.
Az egészet a hosszadalmas Stewardess, Empress, Hot Mess (And the Captain of Pain) zárja. Mondhatni, én mindig idegenkedtem ezektől a nehézkesnek tűnő, hosszabb levezetésektől, de ez most megtalálja a helyét az albumon, anélkül közvetíti a dal drámaiságát, hogy túlságosan eluralkodna rajta. Az epikus prog jellege miatt ugyanazt a fajta energiát közvetíti a szintetizátorok diadalmas szintre emelésével, ahogy a múltban is működött ez már a lemezek kiváló lezárása érdekében.
Ami azt illeti, nehéz olyan egyéb zenekart találni, amelynél annyira szenvedélyes a rajongás a hangzás, az esztétika és a korszak iránt, mint az NFO-nál. Ez nem a többiek leértékelése, csak itt a zene hitelessége továbbra is lenyűgöző, még akkor is, ha sokszor azért máshonnan ismerős megoldások is visszaköszönnek időnként. Ez itt az az eset, amikor a „Ha nem romlott el, ne javítsd meg!” kifejezés érvényes.
Nehéz kiválasztani a kedvenceket a Give Us the Moonról, és ez talán az album igazi érdeme amellett, hogy a hossza ellenére sem veszít szemernyit sem a lendületéből. A The Night Flight Orchestra olyan érzést, akarom mondani feelinget képvisel, amelyet egyetlen más zenekar sem tud nyújtani a színtéren jelenleg. A ’70-es és ’80-as évekről alkotott zenei víziójukat az ihlette, hogy elreptessenek egy olyan korszakba, ahol a játékukból áradó szórakoztató örömöt folyamatosan érezze az, aki meghallgatja őket. Ha pedig ez egy picit is megérint, csatlakozz be a buliba. Akár rögtön most is, felszállás legközelebb a DürAIR Kertben!
A THE NIGHT FLIGHT ORCHESTRA MOON OVER EUROPE 2025 elnevezésű turnéja – a Metalite társaságában – 2025. február 13-án 19.00 órakor érkezik a Dürer Kertbe a Concerto Music szervezésében.
9/10