Az idén 20 éves lett a The Joystix. A zenekar a kerek évfordulót a Dürer-kertben ünnepli október 4-én, sztárvendégekkel, és persze a rajongókkal. De hogy is jutottunk idáig? Interjú a főhőssel, Szőke Gáborral, alias Szöszövel.
Egy személyes sztorival kezdeném: valamikor a Joystix sztori elején 2006-7 körül
jöttetek Debrecenbe. Kb. 20 ember volt a koncerten, de valami technikai probléma adódott és nagyon elhúzódott a beállás. A 20 emberből emiatt egy csomóan elmentek -például az a kb. 5 haverom is, akit magammal vittem. A vége az lett, hogy 3-5 ember nézte végig a bulit. Nekem ez volt az első Joystix koncertem, de akkor is az volt a megélésem -és most is -hogy nektek tök mindegy, hogy két ember van, kétszáz, vagy kétezer, ugyanolyan elánnal nyomjátok le a bulit….
Debrecenben nem játszottunk sokat, úgyhogy emlékszem arra a bulira. Egy
srác szervezte, aki nagyon szerette volna, hogy lemenjünk. Voltak olyan kondíciók,
amikre mondtam, hogy szerintem ezek nem fognak összejönni. Ő mondta, hogy de,
sokan lesznek, satöbbi. Aztán nem lettek sokan. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a
mentalitás az esetek 90%-ban igaz ránk. Most már 100%-ban. Régen amikor sokat
játszottunk, akkor is igaz volt a 90… Ha színpadra tudunk lépni, én nem arra
koncentrálok, hogy mennyien vannak, mert akárki eljön, ha csak egy-két ember is, az
egy tök megtisztelő dolog. A mai világban főleg, de ez mindig is így volt. Ide szánja
az idejét, pénzét, azért hogy megnézze a művészetet. Ha ez így jött le neked annak
nagyon örülök. Voltak olyan koncertek, ahol a csalódottságom mértéke nem nagyon
volt leplezhető, de az már nem sokkal azelőtt volt, hogy leálltunk egy időre. Akkor azt
mondtuk, hogy ennek így nincs értelme… Az esetek nagy részében ha színpadra
léptünk, az azért történt mert volt hozzá kedvünk. Örültünk annak, aki eljött, és
szeretünk zenélni. Igazából a zenélés nekem mindig meg fog maradni …
Mostanában ezt sokszor elhangzik a szádból: amíg fel tudom emelni a gitárt, zenélni fogok, és hasonlók. Honnan van a belső indíttatás?
Úgy gondolom, remélem nem fellengzős, de a zenélés egy művészeti
forma. Ha valaki alkotó, akkor az nem olyan, hogy van-e kedv, hanem az egy
kényszerhelyzet. Ha valakiben megszületik valami, és ezt ki tudja fejezni bármilyen
formában – festészet, építészet, satöbbi – az egy adottság. Van az iparos, aki a
panelházat meg tudja építeni profin, meg van aki az építészetet is művészi szinten
űzi. A zene is ilyen: vannak a lakodalmas zenészek – ez nem degradáló, mert
kőkemény melót csinálnak, és sokszor képzettebbek, mint mondjuk én – meg vannak
a művészek, akik a dalszerzést önkifejezésként élik meg. Éppen ezért van az, hogy
engem még nem láttál tribute zenekarban – megint csak, nem degradálás, de nekem
nem erről szól a zene. Én is táplálkozom sok mindenből. Ha például megnézel egy
2006-os képet rólam, akkor láthatod, hogy én meg valószínűleg Dregen képeket
néztem sokat. A hajtól a gitárválasztásig – hülyeség is lenne tagadni, hogy óriási
hatás volt.
Más zenészek is vannak így, említhetjük Tracii Guns Jimmy Page mániáját,
vagy Zakk Wyldeot. Újra feltalálni a spanyolviaszt már nem lehet, nem is szükséges.
Az viszont elengedhetetlen, hogy 40 fölött már legyen egy stílusa az embernek. Felismerhető legyen a gitárszólója, a dalai. És, ha ez amiket említek egy kényszer, akkor nem olyan, hogy egyszer csak leállítom. Ez mindig utat tör magának, és
felszínre kerül. Ha nem tud, akkor problémát fog okozni.
Kaptál egy csatornát a Jóistentől, élned kell vele…
Pontosan. Van aki ezt a személyiséggel magyarázza, van aki spiritualitással, de ebbe
nem akarok belemenni mélyebben. Mindenesetre, ha valakinek megadatik egy ilyen
véna, akkor azzal élni kell, ezt nem elfojtani kell, hanem kiteljesíteni. Az, hogy erre
jön-e visszacsatolás, vagy sem, az már más kérdés. De ki kell ventilálni ezt
valamilyen formában – nekem ez a zene, és a zenekarral kapcsolatos dolgok. Ha
követed a dolgainkat, akkor láthatod, hogy a logó, a borító, a videóklip koncepció
mind az én fejemből pattan ki.
Nekem kicsit olyan vagy, mint a magyar Lenny Kravitz. Ő azt mondta egyszer hogy szeretne a saját maga basszusgitárosa és dobosa lenni. (nevet)
Az elején amikor elkezdtük, azért egyértelmű volt, hogy egy zenekarban mindig rá
vagy utalva másra. Én ezt próbálom minimalizálni …
Ezért vagytok trió?
Igen, ezért trió. Én ebbe nagyon sok munkát tettem. Sokan mondják, hogy neked
könnyű, mert stúdiózol is, meg hasonlók. Oké, de nem így születtem. Nem az történt,
hogy hétfőn kitaláltam és kedden már csináltam, ebben évek munkája van.
Pontosan azért tettem bele magam, mert érdekelt, és ez volt az útja annak, hogy ki
tudjam fejezni magam azon a nyelven amin szeretném. Ezért meg kellett dolgozni és
bele kellett tenni az energiát. Az elején még sokkal jobban rá voltam utalva más
emberekre, most már próbálom úgy csinálni, hogy ha mindenkit kiveszünk mellőlem,
akkor is többé-kevésbé ugyanazt a Joystix felvételt kapod. Nem akarok nagyzolni,
mert nyilván egy jó dobos, mint például Jimmy sokat hozzátesz. A Lacika egy ügyes
basszer, szintén sokat ad hozzá a végeredményhez , de egy átlag zenehallgató így-
is, úgyis azt mondaná, hogy jó, ez a Joystix.
Van még egy anekdotám rólatok. Dumáltuk a haverommal, hogy az október
4-i Dürer bulira menjünk-e Debrecenből vagy sem? A srác első kérdése az volt, hogy van-e még egyáltalán Joystix, a másik pedig az, hogy szerinte Magyarországon minden rocker arcnak van egy Joystix CD-je, ami nem tudja, hogy honnan van? Pont említetted egy interjúban nemrég, hogy te ingyen osztogattad a CD-ket, tehát ez a két dolog egybe vág. Summa summárum az jön ki ebből, hogy minden rock/underground arc ismeri a bandát, de igazából ismert sosem lett. Ezt hogy tudjuk összerakni?
Nem tudom ezt megfejteni. Lehet erről homályos elképzelésem, amit több vonalon
közelítenék meg. Egyrészt a zenei műfaj, amit választottunk – vagyis igazából a műfaj
választott engem – nem stimmelnek egyik skatulyába se.
Van pop-punk, vagy power-pop dalunk, van, ami kicsit stoneres, van grungeos, van blues dalunk – tehát sok felé kinyúltunk, sok mindent kipróbáltunk, épp ezért minket sose lehetett eladni úgy, hogy itt van, mondjuk az új Tankcsapda. Hiába rock and roll, hiába trió, mégis nagyon messze van amit csinálunk pl. tőlük. A népszerű bandák itthon a Tankcsapda, Hooligans, Road – satöbbi – egyik sem mi vagyunk. De meg lehet nézni: jött a
Tankcsapda, jöttek utána a kis Tankcsapdák akik sikeresek lettek. Jött a Hooligans,
jöttek a kis Hooligansek -nem egy, nem kettő. Mi nem voltunk ilyenek. Nem találtuk
fel a spanyol viaszt ezzel a punk és rock and roll stílussal, de pont annyival volt más
amit csinálunk, hogy nem tudtunk ezzel betagozódni a magyar vonalba. A másik:
lehet hogy az angol dalszövegek sem segítettek. Mondjuk, ha őszinték akarunk lenni
vannak itthon olyanok, akik angolul énekelnek mégis sokkal népszerűbbek mint mi.
Lehet, hogy teljesen prózai az oka: jobbak, mint mi! Az sem elhanyagolható, hogy
kinek milyen a promója. Nekem ezzel mindig nehézségem volt. Ha valakivel
barátkozok, akkor nem azért teszem, mert haszonszerzési lehetőséget vélek
felfedezni, hanem azért mert kedvelem. Életemben nem haverkodtam azért valakivel,
mert valakinek a valakije. Nem vagyok az az emberek nyakára járó típus sem. Ehhez
a szakmához viszont kell egy rátartiság, meg szükséges arcbőr vastagság is , ami
nekem nem nagyon volt. Meg persze volt egy karakán véleményem is mindenről -ezt
a nagyokat mondó punk imidzset én eléggé kimaxoltam. (nevet) Az elmúlt években ebből
visszavettem, mert igazából más jelleggel állok hozzá az élet dolgaihoz, de a
múltban teli pofával hangoztatott dolgok biztos nem segítettek. Szóval több
tényezős dolog, lehet nem voltunk elég elhivatottak, lehet nem voltunk elég jók ,
nem álltak úgy a csillagok, ennek ellenére, ahogy te is mondtad, a nevünk így is sok
helyen ismerősen cseng, akárhova megyek, ahol rockzenét hallgatnak, sokaknak
ismerősen cseng a nevünk.
A sok kiosztott CD meghozta az eredményt.
Igen, meg persze ma már az interneten is elérhető minden. A Rock Rádióban is elég
jó rotációban mentünk anno.
Meg ott volt élő koncertetek is ha jól emlékszem…
Igen, volt élőnk is. Azért jó pár helyre eljutottunk, bekerültünk a 20 év alatt. Az, hogy
valaki azt kérdi van-e zenekar, jogos kérdés lehet , mert alig játszunk élőben. De ettől
függetlenül, ha valaki meg akar találni minket, akkor megtalál.
A nem játszunk sokat részre még visszatérünk. De most lássuk az aktualitást, amiért beszélünk: október 4. The Joystix 20 jubileumi koncert a Dürer Kert kistermében. Akik ismerik és szeretik a bandát, azok vélhetően ott lesznek. Egy ilyen koncertre minden zenekar úgy készül, hogy előkerülnek érdekességek, ritkaságok, sztárvendégek, satöbbi. Ti is kommunikáltátok, hogy lesz ilyesmi. Ami érdekes, hogy a trió felállás nem mindig tudta hozni színpadon a lemezmegszólalást. Most erre az alkalomra mivel készültök ez ügyben?
A koncert nagy része úgy lesz, hogy huszonegynehány dalos setlist lesz, és hatan
leszünk a színpadon. Lesz két vokálos hölgy. Az én dalban gondolkodásomnak köszönhetően nálunk meg voltak támogatva a nóták többszólamú vokálokkal. Úgy néz ki, hogy ezt most sikerül majd élőben is így előadni két hölgy Jakab Szilvi és Nagy Kriszta segítségével. Illetve velünk lesz Dakos Lilla billentyűn, akivel már korábban zenéltem. Így készülünk a bulira hetek óta. Tehát a program közel három negyedében hat ember lesz a színpadon, és remélem sikerül visszaadni azt amit anno lemezre vettünk. Melós, dolgozni kell vele, de össze fog állni.
Beszélgessünk kicsit a sztárvendégekről…
Ha megnézed a névsort, akkor láthatod, hogy a nagy többség olyan akivel
zenéltem már együtt itt vagy ott. Jön Ganxsta Zolee és Big Daddy Laca, akikkel van
a KGB nevű zenekarunk. Anno a Kontor Tomi helyére kerültem be ide tizenvalahány
éve. Akkoriban sok bulink volt, később ez csökkent. A zenekar feloszlatva nem lett,
de nagyon ritkán játszunk, talán másfél éve volt a utolsó buli. Zolee ugye mindenhol
van, színház, Kartel 30, Dos Diavolos. Lacának is megvannak a saját projektjei és
nekem is, limitált a szabadidőnk. Ha adódik lehetőség vagy apropó akkor
összerántjuk a dolgot, így a kettőjük szereplése adta magát. Jön Szendrey Zsolt
Szasza, vele szintén zenéltem a Zorallban, még az elején 2002-től számítva. Ugye én
alapító tag voltam ott, anno a Barbaro szólt, hogy lenne egy ilyen dolog. Mi
egyébként Attilával már korábban is terveztünk közös zenekart, abból nem lett
semmi, de végül megalakult a Zorall, és én ott az első két évben tevékenyen részt
vettem. Jön Kiss Endi, vele és az egész Hooligansel nagyon rég baráti a viszony.
Velük még a Slang időszakából –’90-es évek végétől – ismerjük egymást.
Úgyhogy tök megtisztelő, hogy ő is elfogadta a felkérést. Aztán ott lesz Körmi a
Cadaveresből akivel együtt kezdtük a rock’n’rollt Fehérváron a ’90es évek derekán , és
tényleg több évtizedes a barátság köztünk. Lesz két ex-Joystix tag, Greff András
gitáros és Pintér Zsolt „Zsola” dobos, akik mindketten eltöltöttek pár évet a bandában.
Lesz két francia úriember, Dominique Párizsból, akivel van a Suckerstarz nevű közös
zenekarunk és Ben Dalstein a Flying Donuts dobosa, akikkel együtt turnéztunk
anno, és van közös split lemezünk is velünk, illetve volt egy turnénk, amikor Ben volt
a dobosunk, mert akkor éppen Jimmy különböző okok miatt nem tudott velünk
kiutazni.
Na és jön Dregen a Backyard Babiesből!! Nekem óriási hatás volt a Total 13
lemezük, azt meghallgatva döntöttem el, hogy én ilyen zenét akarok játszani. Ez a
fajta punk-rock and roll, ami a new york-i szcénától, pl a Ramonestől, New York
Dollstól, Dead Boystól kezdve a skandináv zenekarokig terjed. A mai napig
rajongom ezeket! A skandináv vonalról a Backyard Babies, a Gluecifer, és az első
két Hellacopters lemez volt nagy hatás, ezeknek a hatására kezdtem el először a
Sonicdollz nevű bandát csinálni. Az egy hasonló vonalú zenekar volt, mint a The
Joystix, de egy idő után annyira megfertőzött a rockabilly, a szubkultúra, meg az
egész stílus, hogy átmentünk rockabillybe. Akkor az nagyon berobbant, heti 2-3
koncertünk volt, külföldön is mentünk, de abba egész egyszerűen elfáradtunk. Annyi
buli volt -és persze mellette dolgoztunk – hogy kitikkadtam. Bár azzal elértünk egy
egészen jó szintet ott megrekedtünk, és úgy éreztük, hogy ugyanazokat a köröket
futjuk. Amikor azt befejeztük, utána született a Joystix. A 20 éves buli kapcsán átgondoltam, hogy kik azok az arcok akik szóba jöhetnek. Az egyik ilyen ember volt Dregen, a másik Ginger a The Wildheartsból. Dregen az egyik kedvenc gitárosom
régóta és van egy közös kapocs, egy francia srác, aki baráti viszonyt ápol vele, rajta
keresztül indult el a kommunikáció, és végül meg tudtunk egyezni. Gondoltam,
hogyha 20 év, adjuk meg a módját. Ki tudja, hogy lesz-e 30? A 10 évesre volt egy
szülinapi buli, a régi Dürerben. A 15 elmaradt a Covid miatt. Úgy voltam vele , hogy
mivel nagyon keveset játszunk, most tegyük bele a melót.
A kevés koncertre rátérve: az indulás éveiben tudatosan sokat kacsingattatok külföld felé?
Igen, odakint ez a stílus sokkal jobban ment akkor. Volt akkor a Myspace platform és
pl. az sokat segített ebben. A Backyard akkoriban volt a csúcson, a Turbonegro is
akkor volt a legnépszerűbb, az angol nyelv is adta magát, szóval tudtunk bulikat kötni.
Magyarországot se akartuk elengedni, de itt azért már akkor is limitált volt azoknak a
száma, akiket ez igazán érdekelt.
A mostani kevés koncert mögött is van tudatosság?
Igen, például az, hogy 50 éves leszek jövőre. Van családom, gyerekem. Most már
nem olyan egyszerű elmenni egy kéthetes turnéra, ahol a promoternél alszom a
földön egy hálózsákban vagy az autóban a hátsó ülésen ülve. Most már mindenkinek
családja van, ez már nem így működik. Régen kb. a bokor mellett is elaludtam.
Ettől függetlenül a zene szeretete megmarad. Ha nem érzek majd alkotási vágyat,
akkor befejezem ezt az egészet, de amíg ez van, addig van zenekar. Idén egy bulink
sem volt, csak ez a jubileumi buli. Lett volna lehetőség, de visszamondtam, inkább
erre a szülinapra akartunk koncentrálni. A jövőben sem várjon senki tőlünk hosszas
turnékat. Azt gondolom, hogy a hozzánk hasonló zenekarok csak a zene szeretete
miatt tudnak működni. Mi még talán tudunk adni a mi ’70-es években született
generációnknak valamit ami nekik is értékelhető lehet, de a mai fiatalok már más
zenét hallgatnak, mi már nem beszéljük az ő nyelvüket és ez így van rendben.
Mindig azt mondom, hogy nekünk nincsenek rajongóink, csak egy elég nagy baráti
körünk, akik történetesen ugyanazokért a zenékért rajonganak amikért mi, és a
koncertjeinken mindig össze tudunk futni, hogy tájékozódjunk kivel mi történt.
Én boldogan vállalom a The Joystix rajongó keresztet, jelentsen ez bármit is. Jó bulit és további sikeres évtizedeket!