Már gyerekként is amikor megkérdezték tőlem „mi szeretnék lenni ha nagy leszek?” teljesen egyértelmű volt a válaszom: „A Démon a KISS-ből”, majd ez később már a sokkal lényegretörőbb „Rob Zombie”-ra módosult. Végül nem ezekből a karrierutakból választottam amikor arra került a sor (bár Rob Zombie még mindig szeretnék lenni), a zene folyamatosan behálózza az életemet, illetve alapvetően irányítja a legtöbb szabad percemet. Legyen ez akár a legújabb albumok elemzése, koncertek látogatása, újabb és újabb „a kedvenc zenekarom” felfedezése, zenei könyvek olvasása, zenés dokumentfilmek nézése, tényleg, minden ami ZENE. Menthetetlenül keresem az újdonságokat, folyamatosan vágyom az újabb és újabb előadók és albumok megismerésére, természetesen megtartva mellettük a régi kedvenceimet is. Egy-egy új lemeznél szeretek minden fellelhető információt begyűjteni, számomra a zene túlmutat egy szabadidős tevékenységen, és szeretem megérteni magát az alkotási folyamatot, a „történetet” az adott dal mögött. Hiszen valahol ezek a dalok is, ugye? Történetek amik mégis képekesek életeket is megváltoztatni. Az enyémet például biztosan megváltoztatták. Egy dolgot szeretek ezeknél jobban is: elmondani a véleményemet, gondolataimat. Az írás mindig is érdekelt, kétszer kerültem igazán közel hozzá: először az egyetemen ahol a kommunikáció és média szakon sokat és sokszor kellett írni, illetve abban az időszakban amikor én is a zeneiparban dolgoztam, marketingesként a Hear Hungarynél. Ekkor ismertem meg Ricsi barátomat is, akivel nagyon hamar rájöttünk hogy nagyon hasonlóan kapcsolódunk a zenéhez, illetve az egész zeneiparhoz. Az azóta eltelt években is tartottuk a kapcsolatot, majd egy beszélgetés során Ricsi megkérdezte: „Te miért nem írsz kritikákat nagyüzemben?” Most pedig itt vagyok, amiért nem is lehetnék hálásabb.
