Három év telt el a győri trió legutóbbi nagylemeze óta, és bár két éve a 30 éves jubileumi koncertanyagon kaptunk 3 új dalt, itt volt az ideje egy következő sorlemeznek. Erre Ők gondoltak egy merészet és rögtön két új lemezt szabadítottak a világra.
A 2000-es években készült Róra-lemezek nálam csont nélkül a legjobbak közé tartoznak, még úgy is, hogy nyilván a klasszikus korszak anyagait tartom én is az alapvetéseknek természetesen. Az előző, Még nem ez a tréfa vége kicsit a korai érához kanyarodott vissza, és megvolt az a jó értelemben vett tábortüzes feelingje, amitől bármikor szívesen vettem elő és hallgattam meg újra és újra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ez a dupla milyen irányvonalat követ majd, hiszen 22 dalba simán belefér az is, hogy minden korszak minden arca megidéződjön. Ugyanakkor hiába élvezi a banda feltétel nélküli bizalmam, tartottam is ettől a dalmennyiségtől.
Hiába kapható külön-külön is a két korong, sokadik hallgatás után is képtelen vagyok külön kezelni a két lemezt, így az írást sem szedem kétfelé.
Ami elsőre fülbe tűnt, hogy a hangzás most kicsit tisztább, de mégis karcosabb, viszont arányosabb is, mint legutóbb. Ez a letisztulás megfigyelhető szerintem a Meddig tart lemez óta, onnantól folyamatosan keresik azt a megszólalást lemezen, ami élőben is jellemzi a bandát és talán most kerültek ehhez a legközelebb.
Na, szóval a dalok: a 22 tételből 18 teljesen új dal, ami mellé megkapjuk az Áramszünet remixét és az Őrült világ 3 új dalát is. Ezúttal sokkal inkább a rockos énjük dominál, a punkos dalok kicsit háttérbe szorultak, viszont végighallgatva az anyagot nekem például szemernyi hiányérzetem sem volt. Ami azonnal feltűnt viszont, az az, hogy Pusztai Zoli bizony most eléggé negatív periódusban lehet, ugyanis pozitív pillanat elég kevés akad a szövegekben. KisBé előre figyelmeztetett, hogy a pengéket tegyem el a közelből, mikor a lemezt hallgatom. Ugyan én nem érzem, hogy az összkép sokkal sötétebb lenne, mint a Rezervátum óta bármelyik lemeznél. (Na jó, talán egy kicsit mégis.) Vannak itt akkora kaliberű, azonnal fülben ragadó dalok, amik simán lehetnének bármelyik klasszikus lemezen, vannak a tipikusan érettebb fejjel való gondolkodást igénylő tételek, amik az utóbbi Róra-lemezeket jellemzik, meg a tipikus fütyülős-dúdolós vonal is.
A legtöbb dupla anyagot végighallgatva arra szoktam gondolni, hogy ebből lehetett volna egy erős szimpla cucc és mindenki boldog. Most azonban ha megvernének, akkor sem tudnék lehagyni egyet sem. Nyilván van olyan, aminek kevésbé sikerült a szívembe lopnia magát, de ez nem vonja maga után azt, hogy rossz tétel, hanem inkább azt mutatja, hogy sok a kiugróan jól sikerült. A Szép és szomorú (nálam az abszolút csúcspont), Hadüzenet nélkül, Intim dolog, Nélküled, Tartanak tőlem, Nem baj, Idők vége (tökéletes ötlet volt bele a hegedű!), Vigyázz magadra… Sorolhatnám tovább, de minek soroljak fel (szinte) minden dalt? Magáért beszél ez a két korong.
Tudnám még hizlalni a karakterek számát, viszont nem érzem úgy, hogy kellene. Minden Auróra lemeznél azt éreztem az elmúlt 15 évben, hogy ha ez lenne az utolsó, az méltó lezárása lenne a banda életművének. Ezúttal hátrányozottan ezt gondolom, viszont ismerve Őket tudom, ez még mindig nem a tréfa vége. Hiába lesz lassan 35 éves a zenekar, még mindig van mondanivalója, ráadásul és persze sajnos aktuális most is. Nagyon sokat vártam ettől a duplától és meg is kaptam. Elégedett lehet vele mindenki, aki valaha szerette a győrieket, aki nem, az valószínűleg most sem fogja megszeretni. Nem mondom, hogy hibátlan, mert az Áramszünet megremixelve sem tetszik (hahaha), de ijesztően közel van hozzá. Remélem sok dalt viszonthallok majd a koncerteken, ugyanis ezt ígérte a zenekar, hogy ez a lemez a koncertekre született, nem a polcra, ezt pedig hallani is.
2×10 pont Köszönet KisBének, amiért volt időm emésztgetni az anyagot! Szükség volt rá, bár azonnal elkapott!