Napnyugta
Kicsit messzebbről kell kezdenem ezt a lemezkritikát, mivel úgy gondolom, sokan vannak még, akik csak ismerkednek a Sleep Token nevével és talán érdemes egy picit visszaásni az együttes múltjába, mielőtt rátérnék az új, “Even in Arcadia” című lemezről alkotott véleményemre.
A Sleep Tokent legkönnyebben – ha szigorúan a dalokat nézzük – egy erősen djentes elemekkel telepakolt, mélyen az alternatívban gyökerező, ám elképesztően ragadós popdalokkal operáló zenekarként lehetne leírni, ami már így elsőre is meghökkentő lehet annak, aki még nem találkozott velük. Ám ami még meghökkentőbb, az az egész koncepció: az a maga nemében elképesztően sok értelmezést nyújtó, inkább többet a fantáziára bízó (Vessel alkut kötött egy Sleep nevű istennel, akinek a dalok valójában áldozatok, és ereje minden egyes dallal nő) lore.
Az együttes négy, maszk mögé bújó tagból áll: az énekes/dalszerző Vessel, illetve három, számokkal ellátott zenész, akik közül a dobos, II, ugyancsak belefolyik a dalszerzésbe. Abból a nagyon kevés, egy kézen (!) megszámlálható interjúból, amit a zenekar fennállása óta adott, azt is biztosan lehet tudni, hogy a zenekar 2016-ban, Londonban alakult és már egészen korán, az első két EP-n kialakult az a markáns, melankolikus, misztikus hangulattal átszőtt metál-djent-pop hibrid, ami az együttes sajátja. Ami ugyancsak a korai idők óta velük van, az a csapatot körülölelő titokzatosság, ami nagyon könnyen beazonosíthatóvá teszi őket már az első találkozáskor.
Sírboltod lesz ez a hely
Az első, Sundowning címmel megjelent albumot 2019-ben nem kísérte a sajtó kiemelt figyelme, annak ellenére, hogy a zenekar már akkor rendelkezett egy viszonylag szilárd, ámde kicsi rajongóbázissal, akik boldogan várták a lemezmegjelenést, amely során a dalokat egyenként csöpögtették el, mindegyiket a napálláshoz időzítve. Már ez a lemez is tartalmazott mindent, ami a Sleep Token zenéjének sajátja: a bombasztikus hangulattól az érzelmektől túláradó dalszövegekig. Az album ugyan nem vert nagy hullámokat, mégis biztos alapot adott a csapatnak a turnézáshoz és egy lassan, ámde biztosan növekvő rajongótáborhoz. A második lemezre sem kellett sokat várni, és a 2021-es This Place Will Become Your Tomb nem is okozott csalódást: vitte tovább a Sleep Token egyedi világát, néhány kiugró dallal (Hypnosis, Alkaline, Like That – ezt mindenképpen hallgasd meg, ha csak most ismerkedsz velük!), amelyek már elkezdték áttörni az underground viszonylag szűk kereteit, és eljutottak pár, a metallal csak felszínes kapcsolatot ápoló hallgatóhoz is. Az együttes ennek ellenére megmaradt kultstátuszú csapatnak: nevükkel viszonylag ritkán találkozott az ember, ha nem kifejezetten figyelte és kereste őket.
Vigyél vissza az Édenbe
A robbanást végül a harmadik albumuk hozta el, amelynek két felvezető dala, The Summoning és Chokehold, végül korábban elképzelhetetlen magasságokba repítette a csapatot. A 2023 január elején még kevesebb mint 300 000 Spotify-hallgatóval rendelkező csapat a hónap végére már 1,58 millióval büszkélkedhetett, és a Take Me Back to Eden című album megjelenését kiemelt figyelem övezte. Saját magam is tapasztaltam, hogy hirtelen egyre több helyről hallottam a Sleep Token nevét – egy olyan csapatét, amelyről, ha valaki megkérdez tőlem egy koncert kapcsán, azt mondtam volna, hogy talán egy A38 nagyságú helyen el tudom képzelni, de nem hiszem, hogy annyian hallgatnák itthon (sidenote: egy év múlva már az MVM Dome-ban léptek fel). Érezhető volt, hogy a Sleep Token valamilyen paradigmaváltó csapat és az ami a Ghostnak több mint tíz évébe került, azt a Sleep Token sokkal rövidebb idő alatt megvalósította, sőt túl is szárnyalta. A Take Me Back to Eden, annak ellenére, hogy véleményem szerint nem tartalmazott radikálisan más zenét, mint az első két album, mégis váratlan siker lett és egy év alatt a Sleep Token a világ egyik legismertebb csapata lett, fanatikus rajongótáborral, amely követi a csapat legapróbb lépéseit is. Már csak médiatörténeti mércével nézve is mérföldkő, és fontos hivatkozási pont lesz szerintem a csapat története, ráadásul úgy, hogy bár sokan szomorkodunk a rock/metál mint stílus elöregedésén, a Sleep Token elképesztően sok fiatalhoz jutott el – nagyon mai, nagyon a 2020-as évek zenei trendjeit jellemző zenéjével.
Még Árkádiában is
Ezzel pedig elérkeztünk lemezismertetőm tárgyához, az Even in Arcadia címmel megjelent albumhoz. Talán feltűnt korábbi soraimból, hogy zeneileg soha nem éreztem a Sleep Tokenben azt az átütő erőt, ami miatt ennyien tudnak kapcsolódni hozzá és én lepődtem meg a legjobban, amikor az első előzetes, Emergence címmel megjelent dal két-három hallgatás után hozzám nőtt, fogósságával, borzasztóan okosan felépített ívével és azzal a végtelen kidolgozottságával, ami azonnal a kedvenc Sleep Token-dalom lett – egészen addig, amíg meg nem ismertem az új lemez címadóját.
Majd megérkezett a második (Caramel) és harmadik (Damocles) előzetes dal is és azon vettem észre magam, hogy tűkön ülve várom az Even in Arcadia megjelenését és számolom vissza a napokat május 9-ig. Azóta kisebb-nagyobb szünetekkel hallgatom a lemezt, és hagyom, hogy újra és újra elvarázsoljon. Pedig újfent nem mutat semmi radikálisan mást, mint az eddigi Sleep Token-lemezek, de mégis úgy érzem: most érett be a csapat zeneileg, mostanra forrott ki annyira az a hangzás és atmoszféra, ami csakis a zenekar sajátja. Könnyen sem adja magát az album, hiszen rögtön egy közel nyolcperces dallal nyit, de mégis a Look to Windward olyan, mint egy kapu, amivel belépsz a Sleep Token univerzumába, és egészen az utolsó dal, az Infinite Baths zárótaktusaiig ott maradsz.
Ugyanis, ha eddig nem mondtam volna, a csapat zenéje a slágerek ellenére igazi klasszikus albumzene, egy olyan utazás, ami a legjobban akkor működik, ha rászánod az időt, megismered a dalokat és hagyod, hogy szépen lassan az összes beférkőzzön a bőröd alá, és veled maradjon azután is, hogy már nem őket hallgatod. Talán ami a legjobban megkülönbözteti az új lemezt az előző háromtól, az az elképesztően egységes és erős hangulat, amely a zenekar lore-jának talán legjobb zenei kibontása. Annyira ezerszínű, annyira sok rétege van, amit felületes hallgatással észre sem veszel. Tökéletes példa rá a címadó, ami az album mélyének megértéséhez szükséges- ahogy Szarka Joseph barátom mondja – kulcsdal. Lélegzetelállító, minden ízében érzelmes, a szó legjobb értelmében vett catchy, mégis végletekig kidolgozott mestermű, amit hallanod kell.
De hasonlóan varázslatos a már korábban emlegetett Emergence, vagy az albumot záró, nyolc és fél perces Infinite Baths. Tényleg elképesztő, hogy mennyire kerek és kidolgozott minden dal az albumon, és az, hogy valójában mindegyikük mélyén ott húzódik az a lore, ami a hírnév összeroppantó erejéről szól, és amely elől még Árkádiában sincs menekvés.
Tényleg csak annyit tudok mondani: ismerkedj meg az Even in Arcadiával. Nem azért, mert egy-egy lelkendező kritika (mint amit most is olvasol) azt mondja, hanem egyetlen egyszerű ok miatt: ez egy kibaszott jó album.