Megérkezett a (már nem is) skót kalózmetalosok hatodik nagylemeze, ami már a második Bodor Máté gitárossal. Mivel az előző túlzás nélkül egy nagyon erős album volt, plusz a zenekar népszerűsége is szárnyal, kíváncsi voltam, vajon bejön-e hatodszor (szinte) ugyanaz?
Nem csináltam titkot abból sosem, hogy a folkos cuccokat közül ugyan csak nagyon keveset tudok úgy igazán rajongani, de az Alestrom bohókás kalóz-folk-metal egyvelege már az első lemeztől, sőt, a Battleheartos szárnypróbálgatásoktól elkapott. Sokszor próbáltam megfejteni, mitől is működik számomra ez a banda igazán? A korai, „enyhén” Running Wild-os daloktól egyre inkább folkos, majd egy egyedi, talán csak rájuk jellemző zenei világig jutottak, közben pedig elég jelentősen szélesedett ki a táboruk. A ladikot muszáj volt egy hatalmas fregattra cserélni, ami bizony azt is magával vonta, hogy a feléjük támasztott elvárás is egyre nagyobb lett. Amikor Dani kikerült a csapatból, egy pillanatra megijedtem. Hiába tudtam, hogy itt szinte minden hang Christopher agyából pattan ki, a mélynövésű gitárost valahogy alapembernek gondoltam a frontember mellett. Aztán mikor kiderült, hogy Bodor Máté lesz az utódja, valahogy megnyugodtam, valamiért garanciának éreztem honfitársunk nevét, akivel aztán letettek egy olyan lemezt az asztalra, amire akkor azt gondoltam, nem lehet megugrani majd. Igaz, anno azt sem gondoltam volna, hogy mára headlinerek lesznek a fesztiválokon, főműsoridőben…
Az alapkiadás 11 dala pontosan egy olyan Alestorm lemez, amire az igazi fanok vágytak szerintem, még akkor is, ha a lemezt nyitó és elsőnek klipesített Treasure Chest Party Quest, vagy a második klipes Tortuga először akár riasztólag is hathatott. Mosolyogtam is, amikor elsőre meghallgattam az albumot, hogy milyen gerillamarketing már pont ezzel a két dallal nyitni a promózást? Bárki másnál öngyilkosság lenne, de ha itt megnézzük a reakciókat, akkor az Alestorm még ebből is jól jött ki! Túl nagy meglepetésekre nem kell számítani, megkapjuk a szokásos himnuszokat, mint mondjuk a Pirate Metal Drinking Crew, vagy a Fannybows, de még a Chomp Chompot is idesorolnám, amiben Vreth működik közre a Finntrollból. Ezek mellé persze akadnak kevésbé hagyományos darabok is, mint a Call Of The Waves, ami simán megállná a helyét egy (jobb) Running Wild albumon is, vagy a lemezt záró Henry Martin, ami bizony egy teljesen folk nóta. És az a helyzet, hogy bármennyire szerettem volna, nem sikerült olyan dalt találnom a Kristálykókusz átkán, amit lehagytam volna róla. Tény, hogy a Wooden Leg 2. hossza talán egy picit túlzás, de semmiképpen sem zavaró, elléptetni ezt sem szoktam. Ami pedig külön üdvözlésre méltó, Máténak igazán remek szólói vannak a korongon, ez pedig arra enged következtetni, hogy tagadhatatlanul összeérett a brigád mostanra. Ráadásul mindehhez jön egy olyan sound, aminél jelenleg jobbat nehezen tudnék elképzelni az (ex-)skót brigádnak. Na, hát valahogy így kellene ezt!
Nem is nagyon akarok többet írni a Curse of the Crystal Coconut-ról, mert abszolút felesleges. Ez a lemez tényleg önmagáért beszél, mert bármennyire hittem, hogy ez a koncepció és körítés maximum 3 lemezt bír majd el, napjainkra a csapat bebizonyította, hogy duplaannyi után sem fáradt még el. Nálam jelenleg ez a csapat legjobb lemeze, amely kijelentéssel jópár fan fog ellenkezni, de hiszem, hogy legalább ugyanennyi egyetért majd. Minden várakozásomat felülmúlta az Alestorm.
10/10. Nálam egészen biztosan dobogós az év végén!