Meglehetősen rendhagyó írás, ha egy CD-t és egy könyvet kvázi egyszerre kritizálnak, vagy mint jelen esetben egy cikkben publikálnak róla. Mivel nekem kicsit összeforrott a kettő, úgy voltam vele, mi lenne ha? Hát ez lett. Az Aréna-bulira készülődés közben újraolvastam a könyvet és meghallgattam (sokszor) a CD-t.
Ákos: 50 – Visszaszámlálás (2018)
Amikor a jubileumi koncert előtt Ákos elkezdte a visszaemlékezéseket és a fotókat kitenni, bennem is felmerült, hogy ebből lehetne egy könyv is akár, hiába rövidek ezek a kis memoárok. Amikor láttam, mások is így gondolják, bízni kezdtem benne, hogy hamarosan tényleg lesz ezekből kézzel fogható kiadvány.
A Visszaszámlálás kapcsán nagyon fontos megjegyezni: ez nem csak egyszerű gyűjteménye a közösségi oldalas posztoknak, hanem egy amolyan bővített, rendezői változat. Egyrészt sokkal gazdagabb képanyagot kapunk és a szövegbe is kerültek kiegészítések, plusz részek, amiknek hatására tényleg egy könyvet kapunk, nem csak egy sima poszt-gyűjteményt.
A borító nagyon tetszett már első pillantásra is, ám amikor a vinyl-meretű, keménytáblás kötetet a kezekbe vettem, szabályosan percekre magára vonta a tekintetem. Meg is lepett, hogy ekkorában, ilyen minőségű papírra nyomva jelent meg, ugyanis hiába Ákos, azért ez eléggé megdobhatta a költségeket, a könyvipar pedig kb. olyan mélységben lehet, mint a lemezpiac, így ez csak még komolyabbá tette a lutrit.
A másik elég nagy kérdés bennem annak kapcsán volt, hogy vajon a (kibővített) posztok mennyi újdonságot fognak tartalmazni? Lesznek-e olyan infók, amiket eddigelé, vagy eleddig esetleg nem tudhattunk? Aztán az első pár oldal után teljesen egyértelművé vált, hogy a koncepció nem változott, ez a könyv pontosan az, aminek anno megálmodtuk: egy rövid memoár, ami sokkal inkább hat az érzelmekre, lévén ténylegesen emlékezik, semmint válna egyfajta kronologikus önajnározássá. A megannyi erénye mellett talán ez a könyv legnagyobb húzása. Őszintén meglepett volna, ha egy sima életrajzi kötetet kaptunk volna. (Halkan megjegyzem, az Ákos 60-ra mondjuk jöhetne egy olyan is, ha lehetne kérni!) Szívesen olvastam volna még. Jól esett nosztalgiázni, nagyokat nevetni, néha egy kicsit megkönnyezni a sztorikat, gondolatokat. Legfőképpen azért, mert valahogy a görcs kimaradt az egészből. Tényleg olyan lett ez a kötet, amilyennek a Főhőst mindig is képzelte az egyszeri rajongó, vagyis én is: emberközeli, mégis valami nagyszerű, valami több. Hiánypótló.
A képanyagot pedig már csak azért is dicséret illeti, mert a hangulat volt a fő sok esetben és nem feltétlenül a profizmus. (Ez leginkább a családi képeknél érhető tetten, a koncert és zenekari képek nyilván profi fotósok kezei közül kerültek ki, de a családi képek nem műtermien spontán pillanatok.)
A Visszaszámlálás mindenképpen egy olyan kiadvány, ami nem csak az idei évben kiemelkedő, hanem eleve annak számít. Mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében, hiszen egyetlen pillanatra sem érezni azt, hogy sok, vagy éppen kevés az információ, a gondolat, a tartalom. Biztos vagyok benne, hogy nem csak számomra lesz ez olyan olvasmány, ami időnként előkerül, sőt, bizonyos mondatai talán még idézve is lesznek. Most, az Aréna-bulira készülve például elő is vettem újfent és bizony egy cseppet sem bántam meg. Másodszorra talán még jobb volt.
10/10. Minőségi, tartalmas. Már csak a következő verseskötetet várom. Meg persze az új lemezt.
Ákos: Hazatalál EP (2018)
Ákos jelenleg annyira trollmágnes, hogy alig-alig látok lemezkritikákat, koncertbeszámolókat vele kapcsolatban, főleg pozitív kontextusban. A Hazatalál EP-t nagyon vártam, mert bár a szintirock korszakos kiadványok elsősorban nem nekem szóltak, mindegyiket begyűjtöttem tisztességgel és elő-elő is vettem őket. Ám valamiért azt éreztem, ez most valami egészen más lett…
Feleslegesen nem akarok köröket futni, aki egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy számomra Ákos mindig is favorit volt. Amikor 11 évesen az Ikon lemezbemutatón libabőrös lettem az első daloknál, ott valami megváltozott és ez a valami meg is maradt a mai napig. És bár valószínűleg Ő nem olvassa egy mikroblog lemezkritikáját és sanszosan a véleményem sem nyom a latba túl sokat, mégis innen is üzenem neki, hogy csak így tovább! Mivel az EP számomra óriási élmény, így gondoltam, megosztom a gondolataim ennek kapcsán a nagyérdeművel.
Kapunk négy új dalt, az előzetes jeleknek megfelelően rockosabb megközelítésben, amolyan korai idők stílusában, de kicsit sem önismétlően. Már a tavalyi Szabadon EP-nél is azt éreztem, hogy görcsmentesen, abszolút jóleső érzésekkel megkomponált szerzeményt hallok. Ez az érzés most mondhatni négyszeresen jelen van, ugyanis nem érzek erőltetést egyikben sem, ám a felszabadultságot annál inkább.
A Madi által jegyezett címadó tétel egyértelműen a leginkább slágeres darab a négyesből, amolyan jólesően nosztalgikus, első körben refrént együtt éneklős dal. A Nem kell más vigasz ismét egy kicsit nosztalgikusabb darab, de zenéjében tipikusan Lepe harmóniáival, fülben ragadó és onnan ki nem szakadó dallamával simán lehetne A Dal a négyből, de a szövege valahogy mégis olyan érzetet hoz magával, ami azt mondja: ez a dal úgy rádiósláger, hogy talán sosem lesz, sosem lehet az. (Bár ezt gondoltam anno az Igazánról is…) A már-már metalos Ellenség a kapuknál finoman építkező szerkezete valahogy azonnal eszembe juttatta a számomra örök etalon Új törvény korongot, amely párhuzamot a menetelős refrén csak még inkább alátámasztja. A negyedik dal, a Holnaptól pedig egy klasszikusan U2-ízű tétel, lüktető dallamokkal, fátyolos hatású refrénnel, úgy zárja le az EP-t, hogy azonnal hallani akarjuk az egészet újra. Maga a dal pedig talán a legjobban sikerült darab a korongon.
Az egyik legfontosabb dolog ezzel a középlemezzel kapcsolatban, hogy az előzetes vlogban mondott infó, miszerint valóban zenekari megközelítéssel, már-már jammelve születtek a dalok, abszolút hallható is a végeredményen. Élnek, lélegeznek és lüktetnek a számok, mindezt nyakon öntve egy olyan hangzással, amivel nem tud betelni a fülem. Sanyi olyan figurákat üt néha, olyan stenkkel, hogy szívesen meghallgatnám csak a dobsávokat is. Madi ismét megmutatja, hogy miért is tartom az egyik legjobb gitárosnak és dalszerzőnek (itthon): mindenhol annyit és úgy játszik, amennyit kell. Szólói nem tolakodóak, mégis fontos részét képezik a dalnak, a soundja pedig olyan, mint az álom. (Csak a szokásos.) Lepéről megintcsak lehetne ódákat zengeni, hiszen a keverés és a master is az Ő műve, amiről túlzás nélkül mondhatjuk, hogy mestermunka. Ákosról mit mondhatna az ember? Ő Ákos. Nekem maga a minőség akkor is, ha éppen olyan lemezt csinál, ami nem nekem szól. Most azonban határozottan nekem, hozzám szól és ezen az EP-n csúcsformát mutat.
Aki eddig nem szerette Ákost, biztos vagyok benne, hogy most is ugyanazokat a frázisokat puffogtatja majd, mint eddig. (Dalszöveggenerátor, kobzos és társai…) Aki viszont szereti, szerette, annak a Hazatalál valószínűleg olyan pozitív élmény lesz, mint nekem. A borítóval nagyszerűen harmonizáló dalokat hallgatva, a bookletet lapozgatva csak egyetlen klasszikus megállapítás jut eszembe: Gratulálok, ez férfimunka volt! Ha eddig lett volna egy szemernyi kétségem, most már akkor sem lenne: decemberben irány az Aréna!
10/10. Bár megfogadtam, hogy EP-t nem pontozunk, ez azonban akkor is maximális pontszám.
Az Aréna bulikhoz infókat a hivatalos eseménekben találsz:
https://www.facebook.com/events/159964208246053/
https://www.facebook.com/events/174551913245698/
https://www.facebook.com/events/159964208246053/
https://www.facebook.com/events/174551913245698/