Fotó: Radek Holeš (Facebook)
Anno, 2009. március 23.-án volt életem első olyan koncertélménye az AC/DC kapcsán, amire mind a mai napig szívesen emlékszem vissza: aznap ünnepeltem a 20. születésnapomat, és egy felejthetetlen ajándékot kaptam a szeretteimtől: a zenekar koncertjét a budapesti Papp László Sportarénában, a Black Ice World Tour keretében, ahol először láttam őket. Még ma is tisztán emlékszem a pillanatra, ahogy a második klasszikus felállás – Angus és Malcolm Young gitárosok, Cliff Williams a basszusgitáros, Phil Rudd a dobos, és természetesen Brian Johnson az egyből felismerhető hangján letarolta a színpadot. Élő legendák álltak előttünk, hibátlan formában. – Mr. Eddie Krueger vendégcikke!
Azóta sok minden történt – nemcsak velem, hanem a zenekarral is. Brian Johnson majdnem teljesen elveszítette hallását, és csak egy speciális hallókészülék segítségével tudott visszatérni a zenei világba. A Guns N’ Roses frontembere, Axl Rose ugrott be a Rock or Bust turné megmaradt koncertjeire 2016-ban. A ritmusszekcióban is változás történt: Malcolm Young 2014-ben demencia miatt kiszállt, 2017-ben pedig sajnos el is vesztettük. 2014 óta az unokaöccs, Stevie Young tölti be a helyét. Phil Rudd dobos hol drogügyei, hol pereskedései miatt tűnt el és bukkant fel újra, mígnem 2023-tól végül Matt Laug, veterán session-zenész vette át a helyét a koncerteken. A basszusnál is váltás történt: Cliff Williams ugyan még a stúdiómunkákban részt vesz, de a turnézást már nem vállalja – így Chris Chaney (a Jane’s Addiction zenekar vezetője, basszerosa) lépett a helyére.
Elsőre talán soknak tűnik ez a változás, de az AC/DC még mindig döbbenetes formában van. Persze nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Angus Young már 70, Stevie 68, Brian pedig 77 éves. Könnyen lehet, hogy a 2020-as Power Up album köré szervezett, 2024–2025-ös turné lesz az utolsó, ahol még élőben láthatjuk ezt a legendás zenekart. Ráadásul ez a mostani körút az első nagyszabású turnéjuk 2016 decembere óta – ezért is különösen izgalmas volt számomra a lehetőség, hogy újra ott lehetek egy AC/DC-koncerten, méghozzá ismét egy szülinapi ajándék keretében, még ha a bulira több hónapot is várnom kellett.
Az utazást a Todi nevű koncertutazásokra szakosodott cég szervezte, akik nemcsak jegyet tudtak szerezni erre a koncertre, de a kényelmes és zökkenőmentes odajutást is biztosították. Ráadásul a Todi nemcsak Prágába visz, hanem a Közép-Európában koncertező – de hazánkat gyakran elkerülő – sztár státuszú zenekarok fellépéseire is rendszeresen indít szervezett utakat.
Már korábban is utaztam a Todival több koncertre, és ezúttal sem csalódtam bennük. Régóta tudom, hogy megbízható csapat, és most is többféle opciót kínáltak: lehetett jönni egy háromnapos prágai kirándulásra, amelynek záróakkordja volt a koncert, vagy választhattad a koncert napján induló, de még városnézéssel is számoló meneteket. Az egyik út hajnali 5-kor, a másik éjfélkor indult – utóbbi azoknak, akik többet szerettek volna látni Prágából. Mindkét esetben szerveztek városnézést profi idegenvezetőkkel, de ha valaki inkább önállóan barangolt volna, arra is volt lehetőség.
Amiért én mindig szívesen választom a Todit, az nemcsak a szervezettség, hanem a közösség: kedves, segítőkész utaskísérők, informatív tájékoztatás a koncert előtti és utáni logisztikáról, és ami legalább ilyen fontos – mindig akadnak hasonszőrű emberek, akikkel könnyen össze lehet barátkozni. Most is így történt: két sráccal rögtön összehaverkodtunk, és közösen indultunk felfedezni a várost. Első utunk a zenekar tematikus Dive Barjába vezetett, amit ezúttal a La Fabrika nevű hely alakított át AC/DC tematikában.
Ez a több helyiségből álló, hangulatos kerthelyiséggel rendelkező pub nemcsak tradicionális cseh sörökkel, hanem fotófalakkal, Marshall-ládákkal, mini AC/DC-színpadokkal, és például Malcolm egyik gitárjával is készült a rajongók számára, amivel lehetett fotózkodni, kézbe is lehetett venni. Itt lehetett exkluzív merch-kiadványokat is venni: speciális LP-ket, a prágai koncerthez készült pólót, vagy olyan relikviákat, amiket a koncerthelyszínen nem lehetett beszerezni. Ezek a Dive Barok egyébként Magyarországon még nem jelentek meg a sztárfellépőknél– talán jövőre a Metallica elhozza nekünk a No Repeat Weekend keretében, ahol két egymást követő estén teljesen eltérő setlisttel játszanak majd.
Számomra ezek a tematikus bárok nemcsak a merch miatt fontosak, hanem a közösségi élmény miatt is. Itt valóban lehetőség nyílik arra, hogy különböző országokból érkező rajongókkal beszélgess, ismerkedj, akár hosszabb távú kapcsolatokat is építs. Én például régóta aktív tagja vagyok az Iron Maiden-rajongói közösségnek is, és sok nemzetközi ismeretségem pont ilyen eseményeken született, nemcsak a hivatalos, vagy nem hivatalos fan clubokban.
Miután eleget söröztünk és beszélgettünk a Dive Barban, a közeli Restaurace U Holiše felé vettük az irányt, ami egy klasszikus cseh vendéglő. Itt 5–6 ezer forintért olyan kiadós és ízletes, tradicionális cseh ételeket kaptunk, hogy csak na – és persze ebbe az árba belefért néhány újabb korsó sör is.
A Letňany reptérre érve viszont sajnos nem minden alakult zökkenőmentesen – néhány bosszúságról is be kell számoljak. Az első és legfeltűnőbb ezek közül az NFCTron alkalmazás és a hozzá tartozó chipes fizetési karszalag volt, amit Bécs, Pozsony és Prága Live Nation szervezésű koncertjein is bevezettek. Ez a rendszer alapból kizárja a készpénzes fizetést – ami önmagában még nem lenne akkora probléma –, de ami még inkább bosszantó, hogy a bankkártyát sem fogadják el közvetlenül, csak a karszalagba töltve. Ahány koncertszervező cég, annyi felesleges alkalmazás, külön fizetési megoldás, de akkor mi a fenéért van bankkártyánk, ami részben ugyanennek az NFC-s, egyérintéses rendszernek a része?
Az eljárás a következő: az applikációban előre ki kell választani az eseményt, feltölteni egy általad megadott összeget, majd ezt követően – legkorábban egy óra múlva (!) – a Top Up ponton külön költség nélkül kiválthatod a fizetőképes karszalagot. Ha viszont a helyszínen akarod feltölteni, az aktiválás 2 euróba kerül, sőt, egyes eseményeken még ebből is levonnak külön díjat (a karszalag vagy NFC kártya díját). Őszintén szólva számomra teljesen érthetetlen és túlbonyolított ez az egész, pláne, hogy nálunk, otthon a Budapest Parkban is működik a készpénzmentes rendszer, de ott legalább elfogadják a kártyát, nincsenek rejtett díjak, és a Sziget csoport kártyás megoldásánál visszakapod a kártyáért befizetett letétet is.
A második dolog, ami rendesen szíven ütött, az az árképzés volt. A Dive Barban még baráti árakon lehetett sörözni és enni, de a koncerthelyszínen már egészen más világ várt. Tudom, hogy rendezvényen mindig minden drágább, de 60 ezres tömegrendezvényen, ahol az ember örül, ha nem áll sorba 20 percet (ennél kevesebb volt a sorban állás), ezek az összegek egyszerűen aránytalanok. Fél liter kóla és fél liter víz együtt 260 koronába (kb. 4 200 Ft) került. Egyetlen hotdogért pedig 175 koronát (kb. 2 850 Ft) kértek.
De hogy ne csak panaszkodjak: a beléptetés viszont dicséretet érdemel. A kapunyitás után gyorsan haladt a beengedés, annak ellenére, hogy a 60 ezres tömeg nagy része délután öt után kezdett szállingózni. A probléma inkább a reptér infrastruktúrájával volt: a mosdóknál ismét a jól ismert TOI TOI-k fogadtak, amik estére már elég lehangoló állapotba kerültek, és a nézőtér belső elrendezése sem volt a leglogikusabb. Az ideiglenes lelátókhoz és a hátsó normál állószekcióhoz könnyen oda lehetett találni, viszont az előrébb lévő sima állójegyes rész – amelynek egy része már a kiemelt állóhoz tartozott – szinte el volt rejtve. Ennek ellenére maga az a szektor, ahová végül bejutottam, jól szervezett és átlátható volt, nem volt tolakodás, lehetett kényelmesen nézni a koncertet.
A színpad látványa már elsőre lenyűgözött. Az építmény monumentális volt, és a hangtechnika is majdnem hibátlanul szólt – utoljára talán a régi Sziget Fesztivál metal napjain éreztem ilyen erős hangrendszert a nagyszínpad előtt állva. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egy igazán ütős este elé nézünk – és nem is kellett csalódnom.
Pontban 18 órakor lépett színpadra a Special Guest státuszban fellépő The Pretty Reckless. Ez a státusz nem véletlen: a zenekart több AC/DC-tag is kedveli, és korábban is elvitték a bandát magukkal más turnékon is (pl tavaly az összes fellépésen ott voltak az USA-tól Európán át Ausztráliáig), így most közel egyórás játékidőt kaptak, ami jóval több, mint amit egy átlagos előzenekar kapna.
A 2009-ben alakult banda zeneileg a post-grunge, alternatív rock és blues határán mozog. A zenekar központi figurája Taylor Momsen, aki egyben az egyetlen állandó tag, rajta kívül senki sincs az eredeti felállásból. A Gossip Girl című sorozatból is ismert színésznő-énekesnő a frontemberi szerepben is magabiztosan mozog. Bár ismerem és hallgattam mind a négy lemezüket, és némelyik daluk szövegvilága (amelyekben vívódó, őszinte istenkeresés jelenik meg, a csalódások és a hit iránti vágy keverékével) kifejezetten közel áll hozzám, a stúdiómunkáik nem tudtak hosszabb távon igazán megfogni. Ehhez képest élőben szinte letarolták a közönséget – a „Death by Rock and Roll” című nyitódal már az intró után elementáris erővel robbant be, és innentől kezdve végig pörgettek egy nagyon korrekt, 8 számból álló koncertet.
A setlist arányosan válogatott az összes eddigi lemezükből: a legtöbb szám, három dal a legfrissebb albumról (Death by Rock and Roll) érkezett, a bemutatkozó és a harmadik lemezről két-két dal hangzott el, a 2016-os „Who You Selling For” című albumról viszont csak egy. Taylor Momsen végig kiválóan kommunikált a közönséggel, sokat mozgott a színpadon és a kifutón is, mégis stabilan, erőlködés vagy hanghibák nélkül énekelt – abszolút csúcsformában volt.
A jelenlegi felállásban egy gitáros, egy basszusgitáros és egy dobos segíti őt a színpadon, és bizony nem akárhogyan. A koncert során külön szólórészt kaptak a zenészek, a gitáros bluesalapú megközelítése különösen tetszett. A hangzás is kifejezetten jól sikerült – nem volt agyonhalkítva, mint manapság annyi koncerten. Végre éreztem, hogy a mellkasom és a rövidgatyám is belerezeg a dobba meg a basszusba, és mégsem ment semmi a hangminőség rovására.
Persze akadt, akinek Taylor színpadi mozgása túlzásnak tűnt – főleg a „Witches Burn” felkonferálása keltett vegyes érzéseket, ahol az énekesnő a dalt azoknak ajánlotta, akiket hasonlóan vertek át férfiak, mint őt egyszer. Számomra ez inkább őszintének és hitelesnek tűnt. Egyes kritikák túlszexualizáltnak nevezték a mozgását, de szerintem ez teljesen félreértelmezett nézőpont. Amit én láttam: egy karizmatikus, magabiztos előadó, aki minden gesztusában tudta, mit csinál, és tökéletesen a helyén volt minden pillanat.
Nagyon sajnáltam, amikor 19 órakor befejezték a műsort. Remélem, hamarosan újra látjuk őket Magyarországon is – eddig csak egyszer, a 2007-es Sziget fesztivál „A38 hajó” színpadán léptek fel. Itt lenne már az ideje egy saját bulinak is!
A koncerten játszott dalok listája:
- Intro
- Death by Rock and Roll
- Since You’re Gone
- Follow Me Down
- Witches Burn
- Make Me Wanna Die
- Going to Hell
- Heaven Knows
- Take Me Down
Fotó: Radek Holeš (Facebook)
Az előzenekar koncertje után egy közel félórás átszerelési szünet következett, majd pontosan 19:30-kor felizzottak a LED-falak, és zakatolni kezdett az intro, amely egy utcai autóversenyt jelenített meg. Az AC/DC azonnal teljes erőbedobással robbant be a színpadra az If You Want Blood (You’ve Got It) című klasszikussal, amit hatalmas ováció kísért. Már az első öt dal során világossá vált, hogy ez nem pusztán egy nosztalgiabulinak indul: a Back in Black és a Thunderstruck mellett frissebb számok is helyet kaptak, például a Demon Fire a legutóbbi, Power Up című albumról.
A koncert egyik legkellemesebb meglepetése a látványvilág volt: ötletes kameragrafikák, vizuális poénok, és az Iron Maiden vagy Judas Priest turnéiról ismerős tematikus LED-háttér, amely minden dalhoz külön látványelemeket társított. Az oldalsó LED-falak dinamikusan követték a zenészek mozgását, például villámokkal, tüzes effektusokkal dobták fel a képet, míg a dobok mögötti középső fal a dalok hangulatát támogatta grafikus hátterekkel. A vizualitás tökéletesen kiegészítette a zenét, nem vonta el a figyelmet, inkább ráerősített az élményre.
Zeneileg is alkalmazkodtak a körülményekhez: a gitárokat kissé lejjebb hangolták, és a tempón is lassítottak pár helyen, hogy Brian Johnson számára kényelmesebb legyen az éneklés. Ennek ellenére is becsúszott néhány bizonytalan hang vagy elcsuklás – de őszintén, ez teljesen belefér, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Brian 77, Angus 70, Stevie pedig 68 éves. Ehhez képest mindannyian fittnek tűntek, Brian és Angus pedig végig energikusan rohangáltak, magabiztosan uralva a színpad minden négyzetméterét.
A látványt csak fokozta, amikor a Hells Bells alatt megjelent a jól ismert, hatalmas harang, amely kongása azonnal libabőrt okozott. Angus gitárszólója külön blokként is szerepelt – egy ponton a kifutó végén egy állványra emelték, majd a színpad széléhez vonult, ahol a konfettiágyúk lövései között vezényelte a közönséget. Néha hátra rohant a tűzgépekhez és a lángcsóvák között irányította a közönséget. Be kell valljam, a szóló szerintem egy picit hosszúra nyúlt – 15 perc azért sok, meg lehetett volna vágni 7-8 perc hosszúra is –, de amint vége lett, új lendületet kaptunk a következő dallal.
Fotó: Radek Holeš (Facebook)
A koncertet a For Those About to Rock (We Salute You) zárta, méghozzá nem is akárhogyan: mindkét színpadi oldalról elsütötték az ágyúkat, amelyekből monumentális fény- és tűzjáték indult, szinte teljes tűzijáték-show-t csinálva a fináléból. Ez méltó lezárása volt annak a 2 óra 20 perces koncertnek, amely technikailag is igényes, szuper volt. Komoly hangrendszer dolgozott, delay-tornyokkal, amelyek szinte hibátlanul adták vissza a hangzást – még az eső és a szél sem tudta megzavarni. Időnként volt ugyan némi túlvezérlés vagy apró hanghullámzás, de ezek minimálisak voltak, és gyorsan korrigálták őket. A hangmérnökök kiváló munkát végeztek, mert egy ekkora rendezvény változó időjárási körülményekkel nem kis feladat.
Őszintén szólva, a koncert minden apró hibája ellenére is lenyűgözött. Nem tudom, honnan volt ennyi energiája a zenekarnak, de az biztos, hogy teljes szívvel játszottak. Brian többször is hangsúlyozta, mennyire örül, hogy újra Prágában lehetnek – és bár ezt sok előadó mondja minden városban, itt valahogy őszintének tűnt a sok pozitív gesztus, mosolygása miatt. A közönség végig hálás volt, együtt énekeltek, táncoltak, tombolva élték át a show-t. Minden korosztály képviseltette magát: 4–5 éves gyerekek, tinik, szülők, sőt, hetven felettiek is, és senki sem unatkozott – még akkor sem, amikor kb. húsz perces zápor zúdult ránk. A kitisztuló ég, a naplemente és a felhők mögül előbújó fény pedig csak fokozta az élményt.
A közönség egyetlen zavaró pontja számomra a marihuána szaga volt – sokan szívták, és sajnos én rosszul bírom. Főleg azért volt ez különösen bosszantó, mert a bejáratnál elvették a dezodoromat, mondván: „tüzet lehet vele csinálni”, de úgy tűnik, a fű mégis bejutott. Ettől eltekintve viszont tényleg hibátlan élményt kaptam.
A koncert utáni kiengedés is példásan zajlott: lovas rendőrök, jól szervezett útlezárások, és mindenki meglepően hamar eljutott a járművéhez. Én kb. húsz perc alatt már a buszunknál voltam, amely így időben indulhatott vissza Budapestre.
Akár ez volt az utolsó AC/DC-koncertem, akár nem – mindkét lehetőség reális –, biztos vagyok benne, hogy örökre emlékezetes marad. Egy korszak zenekarát láttam élőben, méltó körítéssel, és olyan energiával, amit csak nagyon kevesen tudnak 2025-ben.
Fotó: Radek Holeš (Facebook)
A koncerten elhangzott dalok listája:
- Intro
- If You Want Blood (You’ve Got It)
- Back in Black
- Demon Fire
- Shot Down in Flames
- Thunderstruck
- Have a Drink on Me
- Hells Bells
- Shot in the Dark
- Stiff Upper Lip
- Highway to Hell
- Shoot to Thrill
- Sin City
- Rock ‘n’ Roll Train
- Dirty Deeds Done Dirt Cheap
- High Voltage
- Riff Raff
- You Shook Me All Night Long
- Whole Lotta Rosie
- Let There Be Rock (Angus gitárszólójával)
- N.T. (ráadás)
- For Those About to Rock (We Salute You) (ráadás)