Október 14-én, pénteken sétáltunk hazafelé a párommal Tatabányán (itt is van egy otthon), amikor is figyelmesek lettünk a Roxxy Music Café október- november-december havi programlistájára (igen, spórolunk a papírral, kidobunk három hónapot egybe). Október 21-re, az azt követõ péntekre volt kitûzve Rómeó Vérzik koncert, igencsak kedvezõ belépõvel. El is döntöttük, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, mindenképp kell idén egy harmadik alkalom is, amikor a felvidéki bandával együtt üvöltjük a számaikat.
El is jött a várva várt nap, este ¾ 8-kor érkeztünk meg Tatabánya (szerintem) egyik legigényesebb, és legjobb szórakozóhelyére (szándékosan nem hívom kocsmának, szerintem nem az). Sokan voltak a falakon belül, nem is jutott nagyon ülõhely, ezért tettünk egy körsétát, leragadtunk itt-ott beszélgetni. Fél 10 elõtt nem sokkal sétáltunk oda a küzdõtérhez, éppen a Deep Inside repesztette annak a kisebb tömegnek a dobhártyáit, aki nem csak Koppányék új és régi számaira voltak kíváncsiak. Én ez elõtt nem ismertem õket, így aztán megálltunk és a figyelmünket a zenekarnak szenteltük. Meg kell valljam, nem nyújtották a „XXI. század legjobb bandája” verseny díjnyertes elõadását, nem voltak vérprofik, de ettõl függetlenül szerethetõek voltak. Az énekes (Beck András) folyamatosan mozgott, az egyik gitáros, mozgását és ruházatát illetõen igencsak Goyára emlékeztetett (Road), a számok pörgõsek voltak, volt bennük élet. Érezhetõ volt, hogy tényleg nyújtani szeretnének valamit a közönségnek. A koncert végén lemezeket osztogattak, amibõl én is szereztem egyet (ezt késõbb Beck Andrással dedikáltattam is). A Deep Inside végzett, mi pedig újabb érdekes tényt könyvelhettünk el. Gyakorlatilag Ermi kivételével az egész Rómeó Vérzik zenekar ott állt a színpaddal szemben, a keverõpult mellett egy kis asztalnál, ahol mindenféle csecse-becséket árultak az érdeklõdõknek. Ha még nem említettem volna, most megteszem, a párom él-hal a zenekarért, az egyik kedvenc bandája. Oda is ment Koppányhoz, hogy aláírásokat és öleléseket „szerezzen” magának. Miután végigölelgette mindhárom tagot, majd aláírásokat is kapott (mindkettõnk belépõjére + két poszterre is) boldogan és sugárzó arccal tért vissza hozzám. Már csak Ermit kell megkeresni, és teljes lesz a kép, õ azonban eltûnt valahol. Nekem is volt azonban egy tervem a bandával kapcsolatban. Amíg a párom a toalettben idõzött, odamentem Koppányhoz, és kb. ez a beszélgetés zajlott le közöttünk:
– Szia, Koppány! Dávid vagyok.
– Szevasz! Mondjad!
– Az a kislány, aki elõbb itt ölelgetett titeket (bólogat), na, õ a barátnõm, és holnap leszünk 5 hónaposak.
Erre felhúzza a pólómat, ránéz a hasamra, és ennyit mondd: „Nem látszik!” és nevetni kezd.
– Megoldható lenne (kérdeztem én), hogy a Szerelmes Dal elõtt bemondjátok, hogy nagyon szeretem, boldog 5 hónapot?
– A Szerelmes Dalt ma nem fogjuk játszani, de majd megoldjuk valahogy!
– Köszönöm szépen!
Reménykedtem benne, hogy nem felejti el, de szerencsére a párom nem sejtett semmit az egészbõl. Ekkor már a Hátsó Ajtó koncertezett, meg is hallgattunk tõlük néhány számot. Ez a banda már kicsit zúzósabb zenét játszott, mint „elõdeik”, ennek a mûfajnak magyar vonatkoztatásban nem is igazán vagyok híve, de ettõl függetlenül õk sem voltak rosszak. A tömegnek mindenesetre tetszettek. Sétáltunk vissza a bejárat felé, amikor megjelent Ermi. Ahogy elsétált mellettünk, a párom már rontott is rá, hogy aláírást kérjen tõle. Elkísértük a bandához, ahol õ is dedikálta mind a négy papírt, majd készítettünk vele egy-egy közös képet is. Persze a páromnak ez sem volt elég, megkérte a dobost (Sancho), hogy majd a koncert után neki dobja az egyik dobverõt. A Hátsó Ajtó levonult a színpadról, mi pedig elfoglaltuk „elõkelõ” helyünket az elsõ sor jobb szélén. Nem is kellett sokat várni, megjelent a színpadon a banda számos tagja. A párom már ment is Rikóhoz, hogy pengetõt kérjen tõle, majd amikor Ermi megjelent, õt is lehúzta egyel (na jó, õt én is). Kezdõdött is a buli, szépen megtelt a küzdõtér, látszott, hogy a legtöbb ember erre a koncertre érkezett. Az új albumról csupán három új számot játszottak, a jól bevált koncertnótákat viszont itt sem mellõzték, mondhatni, nem bízták a véletlenre a koncert hangulatát. A „Kezeket neki a falnak” címû számnál mindenki imitálta egy motozás elsõ pillanatait (feltartott, elõre nyújtott kezek). Az elsõ néhány szám (Érted vagyok, Minden reggel, Helló édes, Véget vetek mindennek) számomra még csak bemelegítésnek tûnt, ekkor még a színpad egyik oldalán sem volt meg az az igazi „Vérzik hangulat”. A koncert közepe felé (Szívom és fújom – ami szintén új dal -, Nekem kell, Piros 19) már odatette magát az egész banda, itt már szó szerint tapintani, harapni, szagolni, látni, hallani lehetett, hogy bizony Koppány bácsiék vannak a színpadon. A koncertet a régi klasszikus „Térdelj elém” címû szám zárta, ez után már csak néhány lelkes rajongó ugrált a színpadon, és rángatta a mikrofonokat. A banda pihenõre tért a hatalmas buli után. Mi is hazaindultunk, hogy másnap irtózatos nyakfájással ébredhessünk…