2000 volt, amikor először és tudatos befogadás útján találkoztam Don Airey nevével és munkájával. Akkor volt először az, hogy ugyan már előtte is tudtam, ki ő és mit csinált, de egy olyan album jelent meg akkor, ami elhelyezte nálam őt a legfelsőbb polcon, pedig addigra már dolgozott többek között Gary Moore-ral, a Black Sabbath-tal, a Whitesnake-kel, a Judas Priest-tel és a Saxon-nal is. Ez az album pedig, talán meglepő módon a TEN Babylon című lemeze volt, amelyen vendégművészként működött közre. Sokat jelentett nekem akkor az a kiadvány, nem mellesleg megismertem egy újabb kiváló művészt. Aztán mit nem hoz a sors, 2002-ben hősünk ijedtében a Deep Purple-ben találta magát, a visszavonuló legenda, Jon Lord helyén. A vele készült első, Bananas címre keresztelt Purple album az új éra egyik kedvence lett nálam. Utána már „csak” a zenekar kapcsán figyeltem a munkásságát, pedig azért tekintélyes szólórepertoárral is rendelkezik, most is épp egy kiváló album érkezett meg tőle, Pushed To The Edge címmel, ez pedig már a sorban a 7. (Nem mellesleg neki köszönheti a Deep Purple Simon McBride gitárost is, aki előbb dolgozott együtt már a mesterrel, mint lépett be Steve Morse helyére a legendás zenekarba.)
A nyitószám Tell Me egy élénk, gyors tempójú hard rock szám, amelyet átitat az Airey védjegyének számító billentyűs hangzás. A Carl Sentence-szel, a Nazareth énekesével elővezetett dalban határozottan van valami ismerős érzés, a lendületes előadás, valamint a billentyű-gitár kettős virtuóz támadása pedig végig fenntartja az energia szintjét. A spagetti westernből induló They Keep On Running, bár kissé csökkenti a tempót, de továbbra is táplálja a tüzet. Dallamos, de határozott groove-val nyomul, amire egyértelműen vigyorogva bólogathatunk. A dal közepén Airey kezei fölényesen sepregetnek a billentyűkön, majd McBride is megmutatja a szólóban, miért is lett ő a Purple-ben is meghatározó alkotóelem.
Az albumon két énekest hallhatunk, a harmadik számban, a Moon Rising-ban mutatkozik be Mitchel Emms (a brit The Voice-ból). A Tell Me és a They Keep On Running tempója közé belőtt Moon Rising McBride gitárjának hangjaival és Jon Finnigan dobos lendületes taktusaival indul. Ebben és a következő tételben, a Rock The Melody-ban is – amelyet keleties dallamok árnyalnak – Don Airey a ritmusok forgatagában tobzódik, megmutatja, hogy itt ő a „Don”. Az első négy szám mindegyike valami mást nyújt, miközben egyértelmű a lendület, Airey és McBride – akik a szólóikat is váltogatják egymás közt szokás szerint – egymást lekörözve vezetik fel a tételeket, a Finnigan és Dave Marks basszusgitáros által alájuk tett ritmusokra építkezve.
A Flame In The Water már sokkal gyengédebb, mint eddig bármi, amit itt hallhattunk, egy újabb tempó-, egyben hangulatváltás is. A soft rock több elemét felhasználó power ballada egy újabb érzést hoz az albumba, bár az utolsó részben azért ropognak a gitárok és itt hallhatjuk az album egyik legjobb gitárszólóját is. Az Out Of Focus visszatér a hard hozzáálláshoz, egyúttal megérkezünk a lemez legélvezetesebb pillanataihoz, a szólók a tiszta rock kategóriába tartoznak, Airey virtuózan nyúzza Hammondját, McBride pedig erre riposztol. A Power Of Change egy kicsit titokzatosabban indít, majd elkapja egy olyan ritmus, ami nem hagy nyugodni, szinte várom, hogy mi következik majd.
A lágyabb és játékosabb, három perces instrumentális Girl From Highland Park érdekes közjáték, a finom akusztikus gitár és zongora kombinációja egy pillanatnyi visszaemlékezésre alkalmas az eddig hallottakra mielőtt a záró dalhármashoz érkezünk.
A Godz of War az album legjobb száma. Súlyos és könyörtelen – a kicsit lassabb középső részt leszámítva –, a nyolc perce röpkének tűnik a szám hatalmas zenei súlya miatt. Airey itt teljesen kiéli magát, mindene benne van a szólókban. Nincs kompromisszum az utolsó előtti Edge Of Reality-ben sem, utazunk a dallamos rock, a progresszív rock és a keményebb bluesos pillanatok forgatagában. A Pushed To The Edge stílusosan a Finnigan’s Awake-kal zárul, amely egy ragyogó instrumentális tétel, ahol a zenekar minden tagja a középpontba kerül egy kicsit. Airey humorérzékét dicséri a zárás, ahol a mester megköszöni mindenkinek, hogy eljött, ezzel pedig bejelenti, hogy véget is ért a zenés klub ma esti rendezvénye. A zenekar bemutatása jó poén, ezek az utolsó pillanatok mosolyt csalnak a hallgató arcára.
Ahogy jó barátom, Krisztián (Historica, P. Box, Moneyroll) mondta minden tisztelettel a hangjában, Don Airey kiváló muzsikus, zenész értelemben is magas tudás tudással bír, bár emlékezetes és nagy dalokat, Jon Lord-dal ellentétben, aki azért a Deep Purple klasszikusaival ment a mennybe, nem alkotott. Ez igaz, sőt lehet, hogy ezúttal sincs semmi meglepő Aireytől a Pushed To The Edge-en, de amikor ilyen jók a dalok, akkor azért örülök, hogy vannak még ilyen alkotó zenészek a világban. Nem meglepő módon, sok szám könnyen elférne egy Deep Purple, Rainbow, korai Whitesnake, vagy még a Uriah Heep albumon is. Ami pedig nyilvánvaló, a zenekar rendkívül jól érzi magát és a zenét, így a Pushed To The Edge egy erős és rendkívüli zenei élményt nyújtó album, kellően sokszínű ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. Ráadásul, annak ellenére, hogy egy olyan billentyűs szólóalbumáról beszélünk, akinek a gyerekszobájában nyáron nem ventilátor, hanem a Hammondhoz tartozó Leslie erősítő keverte a levegőt, nincs agyonnyomva a többi a hangszer sem, sőt van terük és lehetőségük az érvényesülésre, ez pedig erős tükre a mester önzetlen és tiszta lélekre utaló személyiségének. Erősen ajánlott lemez a billentyűk és a hivatkozott zenekarok rajongóinak.
9/10