Vajon amikor Mick Box 1967-ben Walthamstow-ban zenélni kezdett, gondolt arra, hogy közel hat évtizeddel később még mindig úton lesz a Uriah Heeppel? Kötve hiszem! Arra meg pláne nem gondolhatott, hogy 79 évesen olyan fitt és energikus színpadi jelenléttel nyomja majd le a bulit, ami még az unokái korabeli zenészeknek is becsületére válna. Sajnos az eredeti felállásból ma már csak ő van a fedélzeten, de a frontember, Bernie Shaw is lassan négy évtizede garantálja a stabilitást. Így gyűlt össze október 28-án a BARBA NEGRA Red Stage porondján ez a javarészt szépkorúakból álló zenekar és a velük együtt korosodó, hűséges közönség, hogy a The Magician’s Farewell Tour keretében közösen olyan topformát mutassanak, ami előtt a fiatalabb generációk is csak emelt kalappal fejezhetik ki a tiszteletüket.
A bemelegítést a skót Heavy Pettin vállalta magára. Számomra ők eddig teljesen kimaradtak a szórásból, pedig egy igazi NWOBHM csapatról beszélhetünk, ráadásul annak a dallamosabb, rockosabb vonalát képviselik. Ennek megfelelően egy tüzes és lendületes bulit nyomtak: nem voltak óriási megfejtések vagy túlkomponált pillanatok, csak a hegyomlásnyi Stephen „Hamie” Hayman énekes által vezérelt, némileg túlvezérelt, zúzós rock/metal. Lehet, hogy nincsenek világmegváltó, kiemelkedő dalaik vagy összetéveszthetetlen saját hangjuk, de amit tudnak, azt magas színvonalon űzik. Tipikusan az a „semmi extra, de nagyon jól esett” nyitás volt, ami tökéletesen megalapozta az estét.
A Uriah Heep pedig akkora lendülettel érkezett meg a színpadra a Living The Dream zseniális nyitó nótájával, a Grazed by Heavennel, hogy azt hittem, leugrik a Barba Negra teteje. Tényleg megmagyarázhatatlan egy 57 éves zenekar esetében ez a fajta frissesség! A Save Me Tonighttal ráadásul nem is lassítottak, hanem talán még rá is tettek egy lapáttal, hogy utána a Shadows of Grief és a Stealin’ párossal visszavigyenek bennünket a hetvenes évek elejére, a jamelősebb, kifejtősebb korszakukba. A Stealin’ alatt pedig meg is érkezett az este első igazi, torkaszakadtából szóló össznépi énekkórus. A legutóbbi Chaos & Colour lemezről érkező Hurricane tökéletesen bizonyította, hogy a legújabb kori Heep is igencsak kiváló dalokat alkot, míg a The Wizard akusztikus témái valódi varázslatot hordoztak még így öt évtized távlatából is. A Sweet Lorraine azzal a ragadós, mégis húzós lendülettel kent fel mindenkit a vajas kenyérre, amit csak a nagy öregek tudnak. Bernie Shaw hangja pedig egyszerűen dacol az idővel, végig magabiztosan, ízesen és hatalmas elánnal énekelt, csak néha volt némi erőtlenség, de 70 pluszosan ez a bőven belefér kategória. Ezután érkezett a hetvenes évek egyik legjobb hard/prog rock nagy eposza, a The Magician’s Birthday. Ezt a dalt sajnos ritkán emlegetik együtt a fősodor hasonló nótáival, pedig egy fikarcnyit sem marad el tőlük. Amit pedig a dal közép részében Mick Box összeszólózott, arra szinte nincsenek szavak, különösen ahogy a dob végig lekövette a szikrázó, extatikus témákat. Mick gitározása ezen az estén is egyszerűen földöntúli volt! A Gypsy ezután szinte súlytalannak is tűnhetett volna, ha nem egy kortalan, elementáris slágerről lenne szó a debütáló lemezről. Végül pedig megérkeztek a közönség legnagyobb kedvencei: a mindig elképesztő July Morning, valamint a nap legnagyobb közönség-éneklést elhozó, folkosan akusztikus Lady in Black. Némi visszakönyörgés és ováció után a misztikus Sunrise, majd a hard rock történelem egyik legnagyobb himnusza, az Easy Livin’ tette fel a pontot az i-re. Utána pedig jött a szokásos pengetőszórás, a meghajlás, majd balra el.
Mi meg csak néztünk ki a fejünkből, hogy nem, ez egyszerűen nem lehet az utolsó! Amíg ilyen energiával muzsikáltok, urak, addig gyertek és gyertek csak újra! Mi ott leszünk akkor is, ha már minden csontunk fáj, de ott leszünk.
A hangzásról pedig csak annyit: a Barba Negra ezúttal is hozta a maximumot, minden egyes hangszer kristálytisztán és dögösen szólt végig. Köszönjük a Barba Negránal és a Livesoundnak, hogy összehozták ezt a bulit.
