A death metal műfaja megállás nélkül bizonygatja, hogy mennyire sokrétű tud lenni. Az utóbbi években egyre több új banda jelenik meg, akik meghatározó szerepet játszhatnak a műfaj későbbi életében, de a nagy húzónevek vagy régebbi ismert bandák tagjainak új projektjei is remekül muzsikálnak neves fesztiválokon. A Barba Negra Red Stage fogadott 4 ilyen zenekart, melyet kár lett volna kihagyni.
A kezdeti igazán fagyos hangulatért egészen Texasból érkezett az est első fellépője, a Frozen Soul. Albumaikat jellemzően jéggel, hideggel összeköthető címmel látják el és persze sűrűn a dalaikban is előfordul a téma. Ehhez illeszkedően a képi világot teljes műsoruk alatt a kék szín és annak változatai dominálták. Végig volt egy jégbarlang, vagy amennyiben nagyon le akarnám egyszerűsíteni, egy hatalmas hűtőkamra feelingje a látványnak. Egy ezekhez hasonló kisebb méretű terem véleményem szerint sokkal jobban is illene a bandához.
A nyers, dörmögő dalaik nagyon hasonlóan épülnek fel, nem az a változatos hallgatnivaló, de nagyon egységes minőséget képviselnek. Chad Green énekesnek alapjáraton hihetetlenül mély a hangja, de ének közben a plusz elmélyítés egy teljesen természetesnek ható, kegyetlen orgánumot alakít ki. Testi adottságaihoz képest végig nagyon aktív volt és folyamatosan próbálta feltüzelni a közönséget, de egészen az utolsó dalig kellett türelmetlenül várnia mire egy pár emberes circle pitet össze tudott hozni.
Bízom benne, hogy mihamarabb visszatérnek egy kisebb helyre, ahol sokkal jobban ki tudnak teljesedni és a közönséget is jobban maguknak tudják érezni. Harmadik, hamarosan megjelenő No Place Of Warmth lemezük turnéjával remélhetőleg visszatérnek mihamarabb.
2019-ben láthatta a magyar közönség legutóbb a The Black Dahlia Murdert, akkor még a 2022-ben elhunyt Trevor Strnaddal az élén. A banda legendáját sikerült legjobb döntés szerint házon belül pótolni, így a gitárt letéve Brian Eschbach ragadta meg a mikrofont, aki a 2024-ben megjelent Servitude albummal be is bizonyította, hogy jó döntés volt kinevezése. Ezt ezen az estén is bizonyította, zseniális, egyedi stílusa van, mely vonzza a tekintetet, így még annak is lehet élvezeti érték a produkciójukban, aki a zenéjüket nem kedveli annyira.
Az évek során én sem tudtam megkedvelni munkásságuk nagy részét, bár a 2007-es klasszikus, a Nocturnal számomra is igen kedvelt, és a legutóbb megjelentetett anyag is elég jól sikerült. Hiába a sok a melodikus szekció, nagyon nehezen emészthető élőben is a muzsika, viszont Brian szerethető, energikus stílusa felhigítja a tömény őrületet. Kifejezetten új élményt nyújtott a bevonulásnál a kvázi önfelkonferálás, manapság mindenki benyom egy introt, vagy csak simán berobban a színpadra szó nélkül. Itt egy szórakoztató kis szöveggel kezdtek bele a darálásba, ami már annyira nem megszokott a mai trendekhez képest. Ez egy hatalmas plusz pont részemről.
A setlistről a legtöbb dal a legutóbbi lemezről szólt, de nem maradhatott ki természetesen közkedvelt Everything Went Black és Nightbringers sem.
Mikael Stanne nevét már lassan többet emlegetem és írom le, mint bárki másét az elmúlt 1 évben, de nem tehetek róla, állandó jelleggel megjelenik valamelyik bandájával, szegény Grand Cadaver pedig duzzogva sír a sarokban, hogy el van hanyagolva.
Most az ex-In Flames tagokból összerakott, itthon is igen szeretett The Halo Effect lépett harmadikként a porondra. Nem is kell nagyon messzire visszamenni legutóbbi fellépésükért. Megalakulások óta szinte fél évente találkozhatunk velük.
Stanne ma is hozta a kötelezőt. Végig mosolygósan társalgott a közönséggel, miközben a legszebb tiszta és a legérthetőbb mélyek elhagyták az arany torkát a nagyjából 1 órás műsoridő alatt.
Az eddig kiadott két lemezüket szépen egybegyúrták és szinte egyenlően hangzottak el a nagyon hamar imádottá vált dalok. A Dark Tranquillity és az In Flames rajongók egyszerre lettek meghódítva, ebben rejlik a banda igazán nagy ereje, ha kicsit eltekintünk a Stanne jelenségtől. Plusz az összeszokottság is hozzátesz a zenei élmény mellett a látottakhoz. Amennyire felkapottak lettek, nem is meglepő ez a hirtelen, szinte már több évtizedesnek érződő szinergia.
Egyetlen felesleges mozdulatot sem tapasztaltam, végig sodró lendület és mérhetetlen profizmus áradt, melyet a közönség nagyon hálásan fogadott. Kissé azt lehetett érezni, mintha ők lennének a headlinerek, akkora taps volt a zárásként leadott Shadowminds után, de szinte az összes dal után érezhető volt a hatalmas szeretet a Halo felé.
Külön említést érdemel itt is a fényjáték, ami a bandára jellemző zöldes árnyalatokban teljesedett ki igazán. Igazi extra élvezet, amikor az ilyen kis apróságokra is figyelnek, legalábbis számomra mindig külön öröm, ha a látottak illeszkednek a banda image-éhez.
Aki lemaradt ne aggódjon, meglepődő lenne, ha ebben az évben nem térne vissza Mikael valamelyik projektjével.
A Heaven Shall Burn kiemelkedő a metalcore műfajban Németországban, de világszinten is egy erős húzónév, melyet még akkor is lehet ismerni, ha maga a zenéjük nem éppen valaki szíve csücske. Ugyanolyan kettős érzéseim vannak velük kapcsolatban, mint a korábban említett The Black Dahlia Murderrel. Teljes egészében nem tudok kiemelni egy albumot, mint ahogy a Nocturnallal tettem. Mindenhonnan le tudok csípni kiemelkedő darabokat, de számomra nem nyújt hosszú távon élvezetet egyetlen lemezük teljes meghallgatása sem. A turné címadója és egyben a tavaly megjelent Heimat nagyon sok év végi toplistán került előkelő helyre, összességében nagyon jó a visszhang felőle, de bennem ugyan az az érzés van, mint bármely másik lemezüknél. Ez végig bennem motoszkált a teljes műsoridő alatt.
Erről természetesen nem Marcus Bischoff és bandája tehetett, hiszen a produkcióra semmi panaszom nem lehetett. Az örökifjú Marcus igazi vezéregyéniség, aki jelenlétével simán elviszi a showt. Fáradhatatlanul járta be az egész színpadot és igazi feketeöves harcművészeti mozdulataival, óriási beleéléssel hozta a már-már lemez minőségű hangokat.
A műsor gerincét a legutóbbi két stúdió lemez tette ki túlnyomó részben. Összesen 8 dal hangzott el a 15 dalos setlistben a Heimat és az Of Truth And Sacrificeról, ez is rátette bélyegét a szórakozásomra, mivel inkább a régebbi lemezeken vannak kedvelt számaim. Persze a Counterweight, a Voice Of The Voiceless vagy a megunhatatlan Endzeit érkezett kötelező jelleggel, így nem maradtam élvezhető pillanatok nélkül én sem.
A háttérben felfüggesztett posztapokaliptikus hangulatú, fehér alapú molinón brutálisan jól mutattak a fények. Dalonként láthattunk erősen domináns színeket, amelyek mindegyike más jelleget adott a háttérben látható romos városképnek. Teljesen olyan hatást keltett, mintha vetített hátteret látnánk, pedig csak a színek játéka keltette ezt az illúziót. Számomra a produkció legnagyobb élményét nyújtotta ez a látvány.
Összességében a 4 egymástól igencsak különböző banda egy remekül összeillő, változatos estét varázsolt, mely kiemelkedő lehet sokak számára az év végi visszaemlékezések alkalmából. Előzetes elvárásaimat minden téren felülmúlta.