Nem lenne meglepő, ha legfeljebb egy maréknyi olvasónak mondana valamit a brit earthtone9 neve. A hardcore és a noise stílusok felségterületéről indult zenekar 1998-ban alakult, és alig ötéves, első aktív korszakában három nagylemezt készített. Ezek közül a harmadikként megjelent, nagyfokú letisztultságot mutató, az egyéni hangzást megvalósító Arc’tan’gent sokak szerint máig a legjobbjuk, mi több, számos nemzetközi orgánum korszakos jelentőségű hanganyagként tekint rá. A földi Kerrang! magazin 2005-ös olvasói szavazásán minden idők száz legjobb brit albuma között végzett. A csapat 2002 és 2010 között szüneteltette működését, majd mérsékelt koncertezés közepette egyebek mellett egy nagylemezt készített, még 2013-ban. A következő teljes hosszúságú stúdióanyagra egészen mostanáig kellett várni.
A jelenlegi tagságot az ős felállásból Karl Middleton énekes, valamint Owen Packard és Joe Roberts gitárosok alkotják. 2016-ban csatlakozott hozzájuk Neil Kingsbury basszusgitáros, s a felállást az idén csatasorba állt Jay Walsh dobos teszi teljessé. A 44 perces In Resonance Nexus rögzítésében utóbbi még nem vett részt, a tíz dalt a Bullet For My Valentine jelenlegi és a Pitchshifter korábbi ütőse, Jason Bowld játszotta fel.
Nagyon kevés albummal esett meg az utóbbi évtizedben, hogy a megjelenését követően ennyiszer meghallgattam volna, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, mint ahogy az In Resonance Nexus-szal tettem az utóbbi két hónapban. Számtalanszor árnyalódott a róla alkotott véleményem, hol pozitív, hol negatív irányba, és korántsem volt könnyű mindezt summázni ezúttal. Legelső találkozásként, az Oceanic Drift magával ragadó klipje a szokásos napi zenei hírek olvasásakor jött szembe velem. A vaskos, modern, egyszerre organikus és kissé száraz hangzás felkeltette a figyelmem, majd mind jobban elmerültem a karakteres – visszafejtve az előzményeket, továbbra is hardcore/metal alapú – zene összetevőiben: a nem túl technikás, de ötletes dobolásra pakolt, szintén kreativitásban erős riffek és a zenéhez tónusában és habitusában egyaránt jól illeszkedő, kezdetben üvöltős ének egyre csak húzott magával, a tiszta hangú refrén végére pedig nagyjából rajongóvá váltam.
Sokat elmond a teljes lemezről, hogy ez a dal – számomra – nem az erősebb, „csak” az erős dalok sorába tartozik. Ezt a csoportot gyarapítja a post-hardcore-osan menetelő, egyből Middleton-csúcspillanatokat hozó nyitány, a The Polyphony Of Animals és a Lash Of The Tongues/The Etiquette Of Distorsion dalpáros, mint a lemez legagresszívebb darabjai. Az Under The Snake és az Observe Your Course direktebb, de továbbra is rétegzett megfogalmazással hoz kiemelkedő hangszeres és énekes megoldásokat, amelyeket a thrash alapokra ráfeszített Navison Record, dacára annak, hogy a lemez legrövidebb tétele, így is képes megfejelni. Az eszköztár lebegős, atmoszférikus elemeit a már említett Under The Snake mellett az utolsó két szerzeményben – különösen a Third Mutuality-ben, amelyben az egyszerű szinti színezés további mélységet ad a nótának – alkalmazza kiugró sikerrel a banda.
Az abszolút kedvenc pedig, az earthtone9 valaha írt egyik legjobbja, amely a korábbi himnuszokkal, így az Evil Crawling I-jal, a Tat Swam Asi-val és a Preacherrel is simán felveszi a versenyt, a Black Swan Roulette, amely bár öt perc fölé nyúlik, minden másodperce kincs. Teli s tele van olyan finomságokkal, amelyeket az Isis, a Tool, de akár még a Linkin Park is megirigyelhetne. Utóbbi említése talán a legmerészebb az earthtone9-t illetően, mégis nem tudok nem párhuzamot vonni Karl és minden rockénekesek egyik legnagyobbika, Chester Bennington (RIP) hangja között: mindkettőben egyszerre van jelen a felülmúlhatatlannak érződő, féktelen erő és a törékenységet sugalló érzékenység.
Egy viszonylag szűk, egyúttal folyton hullámzó muzikális környezetben valami olyat alkotott a csapat, amely hosszú időre képes lekötni. A teljes történetük lenyomata és valami egyszerinek ható, előremutató kinyilatkoztatás ez egyszerre. Minden mozzanat jelentőségteljes, és felfedezni valót rejt, s bár egy bizonyos idő után összeáll a dalszerzői metodika, mégsem lesz kiszámítható, mert rendre jön egy olyan hang vagy dallamvezetés, amely megismételhetetlennek tűnő értéket ad a zenének az adott pillanatban. Az ilyen lemezek, az ilyen zenekarok miatt érdemes ragaszkodnia az egyszerű halandó zenerajongónak a zsánereihez, és folyamatosan kitartani a felfedezés öröme iránti vágya mellett.
10/10.