Tegnap volt 7 éve, hogy Tom Petty itt hagyott minket, így időszerű volt, hogy ezt a nagyon régen elkezdett írásomat befejezzem. Nem tudom, hogy milyen lenne most az (amerikai) könnyűzene Tom Petty nélkül, de szerencsére egy olyan korban születtem, hogy nem is kell megtudnom. Siheder koromban, amikor rákattantam az Aerosmith-re, az egyik licitálós oldalon vettem egy CD-pakkot, amiben volt egy Tom Petty and the Heartbreakers Greatest Hits. Mivel kevés volt a spórolt pénzem, Jóapámhoz fordultam, hogy ugyan pótolja már ki egy kevéssel.
– Mit akarsz venni már megint?
– Csak pár CD-t!
– Miket? – megmutatom Neki a képeket – Te ezeket mindet ismered?
– Nem, csak az Aerosmith-ek miatt akarom.
– Oké, kipótolom, de akkor meghallgatod az összeset!
Nagyot nevettünk, de fogalmam sem volt, hogy ez később mekkora jelentőséggel fog bírni. Hallgattam sorban a korongokat, és azt a bizonyos Greatest Hits-et hagytam a végére. Még a Space Jam filmzenét is előbbre soroltam… Ez a klasszikus, 1993-as, bordó borítós csoda, ami kronologikus sorrendben tartalmazza a dalokat, már az első hangokkal (Első dal: American Girl) magába szippantott. Sosem hallottam előtte ilyen muzsikát, azt sem tudtam, ezt eszik-e, vagy isszák. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, unalomig hallgattam a CD-t és eltettem pihenni egy időre. Aztán annyi új impulzus ért, hogy egy jó ideig meg is feledkeztem szegény Pettyes Tamásról és a Szívtiprokról, mígnem egyszer egy rockrádió műsorában meg nem hallottam az I Wont Back Down-t és eszembe nem jutott, mennyire rákattantam akkor. Innentől fogva nem volt megállás, hanem rajongás lett a javából. Ahogy elkezdtem ismerkedni jobban a zenekarral, rá kellett jöjjek, hogy Őket csak mifelénk ismerik viszonylag kevesen, odaát több, mint meghatározó a munkásságuk. És itt indul ennek a lemeznek is a története.
Tom Petty karrierje nem csak elképesztő hatással volt a popkultúrára a rengeteg filmhez, reklámhoz és egyebekhez felhasznált dalaival, hanem bizony még egy GTA VI kaliberű játék traileréhez sem voltak restek felhasználni egy dalát például. Számtalan dalszövegben emlékeznek meg róla, mint a gyerekkoruk soundtrackje, hőse, legboldogabb pillanataiknak aláfestő zenéje. Szerintem ezt így, ilyen formában nagyon kevesen mondhatják el magukról. Két kedvencem ideteszem nektek:
Kid Rock: First Kiss
„And now these days when I drive through a small town
I turn my stereo up and roll my windows down
’cause it reminds me of my first kiss
And those days that I always miss
Tom Petty on the radio
Going steady with nowhere to go
No money just time to spend
An old Chevy and a couple friends
Oh how I wish that I could go back in time
Just to love you again”
Steven Tyler: Red, White and You
„I ran out, nothing else matters
You and me and the Georgia natives
Look around ’cause it don’t get any better
Have you ever felt so alright
Let’s dance, take it slow, Tom Petty on the radio
When we’re singing about American girls like you
When I look in your eyes, all I wanna do is”
Le merem fogadni, hogy ekkora popkulturális lábnyoma talán csak Bruce Springsteennek volt azok közül, akik a The Beatles után jöttek. Nyilván ez nem feltétlenül egzakt dolog, könnyen lehet, hogy többen is vannak és csak az általam megismert zenei közeg az, ami ezt a két ikont ennyiszer megénekelte. Tom Petty nekem is bekúszott a bőröm alá, a fiatalságomba, a mindennapjaimba, akárcsak az említett előadóknak és elképesztő tragédiaként éltem meg jócskán idő előtt bekövetkezett halálát. Számtalan tisztelgést hallottam az évek alatt, és talán a halála utána CMA-n volt egy, amire azt mondtam, igen, ez méltó, amikor Jason Aldean mellé csatlakozva össznépileg eljátszották az I Won’t Back Down-t. Na, ott éreztem, hogy igen, ez tényleg a tisztelet és szeretet. A Petty Country lemez hasonló okból csigázott fel, hiszen egyrészt a country, mint olyan, végképp életem soundtrackje, másrészt a névsor több mint impozáns volt már előzetesen is. Nos, a végeredmény is ilyen lett vajon?
Megmondom őszintén, szerintem képtelenség Tom Petty esszenciáját 20 dalba sűríteni, ahogy az is képtelenség, hogy a mostani country elitet ennyire leszűkítsük. Főleg, hogy vannak az anyagon érthetetlenül nagy hiányzók is, mint a már említett Jason Aldean, de mondhatnám Blake Sheltont, Luke Bryant, Jake Owent, Brian Kelleyt, de akár még Tyler Hubbardot, vagy Carrie Underwoodot, esetleg Alan Jacksont is.
Ám a hiány helyett foglalkozzunk azokkal, akik itt vannak! Amikor a bejelentő promovideót megláttam, azonnal egy jóleső izgalom futott végig a gerincemen, vajon mi is lesz most itt? Ezt abszolút fokozták azzal, hogy a lemez első single-je a kedvenc Heartbreakers dalom, a Refugee volt, ráadásul Wynonna és Lainey Wilson előadásában! Konkrétan azonnal libabőr volt és instant szerelem, ahogy egy eleve tökéletes dalhoz tudtak még egy kicsit hozzáadni és pont annyi pluszt tenni bele, amitől nem veszik el a dal karaktere, lényege. Ezek után viszont azt mondtam: A lecke bizony fel lett adva, remélem nem lőtték el az egyetlen aduászt már az elején.
A lemezt az I Should Have Known It nyitja, méghozzá Chris Stapleton előadásában. A Mojo album legjobb dalára egyáltalán nem számítottam, pláne nem nyitódalnak. Chris nyilván kicsit karcosabban adja elő, mint az eredeti, de nagyon tetszik, hogy végig tisztelettel bánik az alapanyaggal és meghagyja a dalt önmagának, nem tekeri meg, csak belecsempészi a saját kézjegyét. Ugyanígy tesz Thomas Rhett a másodiknek érkező Wildflowersszel. Csak annyira piszkál bele, amennyire a stílus megkívánja. Akárcsak utána az egyre szimpatikusabbá váló gigasztár, Luke Combs a Runnin’ Down a Dreammel. Dolly Parton a Southern Accentst viszont kicsit magáévá formálja, elsőre nehezen is tudtam megszokni, de amikor sikerült, kimondottan megszerettem ezt is.
Aztán jön egy kis megtorpanás, ugyanis sem Justin Moore Here Comes My Girlje, sem Dierks Bentley American Girlje nem túl erős. Rossznak nem mondanám őket, de megvagyok nélkülük. Utána viszont jön a korong legnagyobb meglepetése, ami nem más, mint a Lady Antabellum (nem érdekel, nem nem Lady A) által előadott Stop Draggin’ My Heart Around. Ez az eredetileg Stevie Nickssel énekelt duett szinte egy az egyben el van csak játszva, de az olyan hibátlanul, hogy az állam a padlón azóta is. Talán ezt hallgattam újra a legtöbbször. Aztán jön Jamey Johnson az I Forgive It All című dallal, ami ebben a formában talán a lemez mélypontja. Egyáltalán nem rossz darab ez sem, de ebben a szelekcióban erősen lefelé lóg ki, ezt kár lenne tagadni.
Közben pedig elérkezünk a lemez második feléhez, ahol ismét elképesztő dalok és előadók vannak. Rögtön jön az I Won’t Back Down a Brothers Osbourne-tól, akik ugyan egy az egyben hozzák, amit anno Tom, de egy ilyen dalnál ez tökéletesen elég. Utána jön a már említett Refugee, ezt pedig újabb duett, az Angel Deam (No.2.) követi, a legendás Willie Nelson és fia, Lukas előadásában. Ezzel kicsit nehezen barátkoztam meg, de közrejátszik az eredeti dal sem a kedvencem. Ám amikor megadta magát, onnantól viszont szabályosan beleült a fülembe és nagyon tudtam szeretni. Innentől pedig már csak és kizárólag csont nélkül slágerek sorjáznak az albumon. A Learning To Fly (Eli Young Band), a Breakdown (Ryan Hurd, Carly Pearce), a Yer So Bad (Steve Earle), Ways To Be Wicked (Margo Price & Marc Campbell), a Mary Jane’s Last Dance (Midland), a Free Fallin’ (The Cadillac Three), az I Need To Know (Marty Stuart and his Fabolous Superlatives), a Don’t Come Around No More (Rhiannon Giddens, Silkroad Ensamble, Benmont Trench), vagy a You Wreck Me (George Strait) mind-mind ikonikus dalok és itt, ebben a formában rengeteget tesznek az anyaghoz. A Mary Jane’s Last Dance és a Free Fallin’ ráadásul kiemelkedően jól sikerültek.
Azt nyilván el sem kezdem taglalni, hogy minden dal kitűnően szól, mert egy Big Machine kaliberű kiadónál, pláne 2024-ben ez teljesen alap kell, hogy legyen. Azonban az, hogy még a vizuál is ilyen mértékben hozza a feelinget, már tényleg csak hab a tortán. Adria Petty, Tom idősebb lánya is benne volt a produceri csapatban, állítólag elég sok ilyesmi dolog neki is köszönhető.
A Petty Country (A Country Music Celebration Of Tom Petty) album még az itt-ott tapasztalható fanyalgásom ellenére is sokkal többet adott, mint azt gondoltam elsőre. Nyilván ebben benne van Tom iránti rajongásom, illetve az, hogy a lemezen szereplő előadók jelentős részét is minimum figyelemmel kisérem, de többüket már-már rajongom is. A korábban említett hiányzók, vagy a sajnos mellőzött Hypnotic Eye lemez ellenére is kereknek és egésznek érzem ezt a lemezt, ami jó eséllyel ott lesz év végi toplistám élbolyában. A pontozással bajban lennék, mert nem egyértelmű tizes, de kevesebbet nem lenne szívem adni rá, ezért inkább, kivételesen eltekintenék a pontozástól! Ha egy kicsit is szereted Tom Petty dalait, akkor szánj rá bő 75 percet erre a lemezre, nem fogod megbánni. Méltó főhajtás előtte, amit ő most valószínűleg odafentről hallgat, mosolyogva.
Itt pedig nézd meg, milyen is volt ő: