Lassan egy évtizede létezik a St. Louis-ban székelő Voidgazer. A kvartett sebtében össze is rakott egy bemutatkozó EP-t, majd 2019-ben érkezett a második középlemez, amelyet további öt évig érlelt a csapat, mire a Reigning Phoenix Music (lásd még Amorphis, Opeth, Helloween, Agnostic Front stb.) leszerződtette őket, így megfelelő kondíciókkal jelenhetett meg az anyag, jelen formájában.
Minden zenerajongónak megvan a maga felségterülete, amelyben szeret megmártózni, és magabiztosan lubickolni. Ugyanakkor kinél, milyen gyakorisággal felmerül az igény, hogy olykor kevéssé ismert, számára ingoványos területekre is elmerészkedjen. Nálam ide tartozik a sludge és társműfajainak palettája, vagyis az ős-Sabbath hagyatékát harsány, merész irányba tovább gondoló Acid Bath, Crowbar, Eyehategod és társaik, valamint az ő követőik. (Nemrégiben is avattam új kedvencet e berkekben, mégpedig az Urne nevű brit trió képében, akiknek 2023-as, A Feast Of Sorrow című lemezét csak ajánlani tudom.) Mára, természetes és törvényszerű módon, ez a műfaj(csoport) is szinte áttekinthetetlenné vált, amely pozitívumként írható a változatosság és fejlődés számlájára. Ugyanakkor emiatt szinte lehetetlen – bár túl nagy jelentősége sincsen – pontosan belőni egy adott banda stílusát. A Voidgazer zenéje nagyvonalakban az Acid Bath stílusdefiniáló törekvéseinek, a Soilent Green mocsárszagú határfeszegetéseinek és a kortárs Slugdge fifikás dalszerkesztésének keresztmetszeteként írható le.
Elsőként a stones rockosan belendülő Expectations Management vonzott be, sludge metalba oltott The Sword-os utánérzésével, és az egész albumon hallható, Phil Anselmo (Pantera)/Randy Blythe (Lamb Of God) hatásokat hordozó énekkel, amely igazán kedvemre való, ám a figyelmemet leginkább a gitár- és a dob-, azon belül is főleg a pergősound ragadta meg. Erősen kétséges számomra, hallok-e idén ennél szebben szólni pergőt lemezen. A 36 percet felölelő Dance Of The Undesirables egy igencsak offenzíven csengő című tétellel, a Jesus Take The Needle-lel nyit, amely egy valóságos dühbomba, ugyanakkor korántsem ad teljes képet a zenekar muzikalitásáról és üzenetéről. Ezután rögtön érkezik a címadó (ilyenkor mindig beugrik a Metallica első négy lemeze, amelyeken a második nóta címe azonos a lemezével), az előzőhöz hasonló lüktetésű intróval felvezetve – ez utóbbi riffje akár a System Of A Down B.Y.O.B. himnuszának egy alternatív verziójából is származhatna –, majd kezdetét veszi a dalon belüli feelinges, őrült, szinte skizofrén, megdöbbentően sokszínűen és ízlésesen összepakolt témahalmozás, benne a Cattle Decapitation eszement frontembere, Travis Ryan-éhez mérhető mély hörgések, Kyuss-mód lelazult groove-ok, blues-os jammelés, headbangelős őrlés.
A Blast Equalizer némi black metalos utalást is hoz atmoszféra terén, majd egy füstös, pszichedelikus elszállásban tetőzik – a lemez egyik csúcspontjaként -, és egy feszes kettőnégyekre pakolt, mázsás riffel köszön le. Mindezek után a Sexual Sadist Serial Slasher már a címével eloszlat minden esetleges kételyt, amely a zenekar valós eszmei szélsőségessége kapcsán felmerülhetett. Ezzel együtt a zenei előadásmód nem sok erőfeszítést tesz annak a gyanúnak az eloszlatása érdekében, miszerint a társaság feltételezhetően tudatmódosító szerek jótékony hatásait igyekezne kihasználni, a minél tökéletesebb komponálás érdekében. Az album végére illesztett átkötő darabot követő From Nothing nóta az Autopsy behatását sejtető death/doom/sludge húzása és standard, de jóleső gitárszólója miatt érdemel említést.
A koncertfelvételek alapján a srácok jól boldogulnak ezekkel a gyakran bonyolult, mindvégig súlyos, és határtalan szenvedéllyel előadott szerzeményekkel, úgyhogy alig várom, hogy valaki elhozza őket hozzánk – nemrégiben új énekessel megerősödve -, addig pedig alighanem sűrűn hallgatom még ezt az albumot.
10/8,5