Tekintve, hogy ez az este a Főhős szólópályájának összegzése volt, így az ünnepi jelleg miatt én is egy kicsit személyesebbre fogom venni ezt a beszámolót, amiért előre is elnézést kérek azoktól, akik pusztán az objektív és száraz tényekre kíváncsiak. Azt pedig már most előrebocsátom, ha valaki arra vár, hogy majd elkezdek „udvarikobzosozni”, meg a többi baromságot, tisztelettel megkérem: zárja be a cikket, nem neki írtam.
Nem ez az első eset, hogy ezen az oldalon írok Ákos dolgairól és minden bizonnyal nem is az utolsó. A tavalyi évösszegzőmhöz hasonlóan az ideiben is ott lesz majd és ha a szívemre teszem a kezem, akkor ez így is van, 27 éve. Ez a szombati koncerten hasított belém, hogy bizony a három évtized nagy részét Ákos „mellett” töltöttem. Nem mondom, hogy nem ijesztett meg egy pillanatra a gondolat. Anno, 1996-ban, egy kölyökkori cimborám nővérének a szobájából hallottam meg tekintélyes hangerővel üvöltve az Erő és alázat című klasszikust, és valahol itt el is indult az, amire egy évvel később már bátran rámondhattam: rajongás. Egy évvel később ugyanis majdnem keresztülhúztam a kedves fővárosi rokon szombat estéjét, ugyanis a szülők közölték vele: semmi buli, hisz itt alszik a kicsi Ricsi, így sehova, mert ők bizony bálba mennek! A hölgy nem szólt semmit, csak amikor a szülők már leléptek: „Dehogy maradunk itthon! Megyünk a BS-be! Ákos koncert van!” Azt hittem, viccel. Tíz éves, falusi kölyökként cirka egy év alatt láttam annyi embert, mint amennyien ott, aznap este, a Beavatás lemezbemutatóján összegyűltünk. Ott végleg megfertőződtem az élőzenével és lettem „ákosos”. Innentől fogva kötelezővé vált, évente legalább egyszer megnézni valahol koncerten. Érdekes, hogy a személyes találkozásra 2019-ig várni kellett, mert sosem mentem el a dedikálásokra. Valahogy mindig bennem volt, hogy véletlenül sem szeretnék csalatkozni egy gyermekkori ikonomban. Aztán 2019 őszén, az Idősziget megjelenése utáni győri koncerten volt lehetőségem egy szatyornyi cuccot ott aláíratni és beszélgetésbe elegyedni a Mesterrel. Ha lehet ilyet mondani, sorsdöntő találkozás volt. Irgalmatlan sztorik, megszeppentségem ellenére is érdemi beszélgetés és ékes bizonyíték: Nemhogy nem csalódtam, hanem éppen ellenkezőleg, két vonallal húzta alá rajongásomat. Elképesztő volt megélni.
A mostani koncert kapcsán voltak ugyan minimális infóim, de most csak annyit kérdeztem meg Sanyitól, mikor lesz kezdés és meddig fog tartani majd a műsor, hogy tervezni tudjuk az utazást. Beültünk az Arénába és vártuk a kezdést. Tudtam, hogy ez most valami más lesz, nem rockos est, mint a tavalyi, de nem is igazán akusztikus, mint az Andante, a 40+ és az 50, hanem még ahhoz képest is eltérő hangszerelés. Az operás setlistre és a monstre dalmennyiségre pillantva sejtettem, hogy lesznek medley-k, de még így is feltűnt, bizony két és fél órányi buli várható. Nagyon örültem, hogy az év végi hajtásban sikerült összehozni azt, hogy el tudjunk jönni a feleségemmel egy randiestre. Itt is működött a nosztalgia, hiszen anno, 19 évvel ezelőtt az egyik első közös koncertélményünk Az Utolsó Hangos Dal turné esztergomi állomása volt.
Ahogy az Intro után Ákos felsétált és a színházfüggöny mögött, kvázi a vetítésben sétálva elszavalta Radnóti Miklós csodálatos versét, a Mint észrevétlenült, azt vártam, itt lehullik majd a „lepel” és indul a műsor. Ehelyett leült a székre és elkezdődött a műsor. A minimalista hangszereléssel megszólaló Minden most kezdődik el abszolút megadta az alaphangulatot, ahogy átfolytunk a Minden álom véget érbe, majd a Kéz a tarkónba, úgy gondoltam, érteni vélem, Ákos mire gondolt, amikor összeállította a setlistet. Már itt érezhető volt a dalokban a karrierösszegzés mellett a számvetés jelleg és a jó értelemben vett öregedés. Utóbbi alatt azt értem, hogy nem öreges volt a produkció a színpadon, hanem olyan értelemben érett és kidolgozott, amihez bizony kellenek az évek és a rutin. Ahogy bővült a zenészek létszáma a színpadon, úgy volt bennem egy gombóc gyomortájékon, az Aréna híresen rossz hangosíthatósága (van ilyen szó?) miatt. Szerencsére sosem csalódtam még a produkcióban és nagyon bíztam benne, nem ez az este lesz az, ahol elkezdődik ez. Bevallom, arra azonban nem számítottam, hogy a hangzás gyakorlatilag végig lemezminőségű lesz, minden túlzás, szépítés nélkül. Mondom, végig. Ez pedig a második felvonás fényében külön csoda.
A színházfüggönyre való vetítés elképesztő ötlet volt. Először csodálkoztam, hogy nem hullott le a „lepel”, de amikor összeállt, mi a szerepe, akkor széles mosoly terült el az arcomon. Azonnal eszembe jutott ugyanis a U2-tól a kedvenc koncertanyagom, a iNNOCENCE + eXPERIENCE – Live In Paris, ahol többször alkalmaznak hasonló „trükköt” és elképesztően sokat ad a produkcióhoz, pedig nem vagyok látványfetisiszta. Az olvastam ugyan utólag a kommentszekcióban, hogy ez a látvány nem minden pontjáról érvényesült egyaránt a nézőtérnek, de ez sajnos benne van a pakliban. Ahol mi ültünk, onnan egészen elképesztő volt. Nem fogok dalonként végigmenni a koncerten, mert akkor kisregény terjedelemben írhatnék az estéről, de pár sarokpontot azért megemlítenék: A Lepkegyűjtő eleve az egyik örök kedvenc dalom, nem csak Ákos repertoárjából, de amikor megjelent a vetítésben a felhők szélén ücsörgő Kaszás Attila, ott bizony eltört a mécses. Ez a gesztus és megjelenítés ékes példája annak, hogy legyen giccsmentesen emlékezni egy elhunyt barátról. Aztán megjelentek a régi zenésztársak, Samu és Dorozsmai Péter, akiket mindig öröm látni és jöttek a „retropercek”, de hogy? A Keresd meg a lányt után beszúrni az Ez a miénk-et és a Ki helyett szeretsz? című opuszokat, több mint zseniális húzás. A Nagyvárosi angyalnak is nagyon örültem, akárcsak a Swimmingnek, mert mindkettő olyan, amit akár minden turnén szívesen hallanék. (Legközelebb jöhet a Do We Bow? és a Get Down, illetve KÉREM SZÉPEN, a TAVASZI MOHIKÁN!) Elképesztő. Ezt a szót ismételgettem nagyjából három percenként, az én drága feleségem legnagyobb örömére. Főleg akkor, amikor az Ember maradj (élőben is kiváló) és a Csillagok alatt után közölte a Főhős, egy dal maradt a szünetig. Kérem? Most kezdtünk, máris elment cirka 70 perc? Elképesztő. A Magunk maradtunk és Weöres Sándor Boleroja olyan katartikus zárás volt, hogy elképzelni nem tudtam, hogy lehet ezt majd überelni, márpedig azt tudtam, ismerve Ákost, hogy meg fogják próbálni. Nem is tévedtem.
Óriási ötlet volt, hogy egy visszaszámláló óra jelezte, menny van még a szünetből. Nem mozdultunk semerre, vártuk türelmesen a második etapot és közben próbáltam kideríteni, mi zajlik a függöny mögött? Mert abban biztos voltam, nem csak egy sima szusszanás. Amikor aztán eljött az idő és szertefoszlott a függöny, valami olyan jött, amire tényleg nem gondoltam. Elképesztő tömeg a színpadon. A jelenlegi Ákos zenekar, kiegészülve az est hangszereléséért is felelős Balásy Szabolcs zongoristával, a Győri Filharmonikusokkal és a pécsi VoiSingers kórussal. Ha nem számoltam nagyon rosszul, körülbelül száz ember lehetett a színpadon. És itt utalnék vissza arra, amire az előbb már céloztam: A lemezminőségű megszólalás itt is megmaradt. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott a soundcheck, de kérem, adják át a receptet MINDENKINEK. Köszönöm!
Grandiózusságában minden eddigit felülmúló látvány és megszólalás konkrétan zsebre tette nálam az eddig vastagon referencia Andante és 40+ előadásokat (a rockos bulikat nem nézve persze), amire végképp nem számítottam. Azt hittem, a második felvonás már nettó slágerparádé lesz, ami valahol be is jött, de igazából nem teljesen. Elég ugyanis abba belegondolni, hogy kimaradtak olyan alapvetések, mint az Ilyenek voltunk, az Alig hitted, a Minden, ami szép volt, vagy a Majom a ketrecben és még sorolhatnánk. Cserébe viszont itt is kaptunk olyan csemegéket, mint a Minden élet, egybeúsztatva a „rokonértelmű” Felemellel, ami így egy szívet kitépő emlékezés volt azokra, akik (jobb esetben) felneveltek minket, de már odafentről néznek ránk. Minden alkalommal megbőget ez a dal, eszembe juttatva Édesapámat. Emlékszem, idén nyáron, az esztergomi koncerten egy ismeretlen hölgy nagyon kedvesen hozzám lépett a dal alatt, megérintette az arcomat és támogatólag megölelt. Elképesztően emberi pillanat volt, ami egy ilyen kaliberű tömegrendezvényen szerintem nem mindennapos. Ugyanilyen elképesztő medley volt a Csend leszekből kibontakozó Igazán, ahol viszont senki nem visszafogottan dúdolgatott, mint addig, hanem megjött az igazi „Ákos-kórus”. Ráadásul végig, de tényleg végig olyan elképesztő volt a vizuál, hogy nem tértem napirendre. Sosem szokott ezzel sem gond lenni, de ez itt most tényleg valami egészen más szint volt.
A ráadásra tartogatott Esőkirály és Táncolj a tűzön át már túlzás nélkül népünnepély volt, szélesen mosolygó és éneklő, néhány percre mindent elfelejtő, boldog emberekkel. Mivel tudtam, hogy kivételesen az Adjon Isten… után is lesz még egy „szösszenet”, ültem tovább türelmesen és vártam a koncertet záró Ne keress engem című opuszt. Nem mondom, hogy nem könnyeztem be újra. Az eleve tökéletes ívű estét sikerült még tökéletesebben zárni.
Ahogy bandukoltunk kifelé, egyre csak az járt a fejemben, ami most is. Az elmúlt 26 évben nem kevés koncerten jártam már, láttam egészen kicsi bulikat, hatalmas népünnepélyeket, nagyon sok mindent. Voltak rám koncertek nagyon nagy hatással, de ilyen szinten talán csak a 2019-es, frankfurti Lynyrd Skynyrd buli tudott feltölteni. Éppen ezért azt mondom, ismét csak minden túlzás nélkül, azzal a Lynyrd Skynyrd bulival „karöltve” ez a szombat este életem legjobb és legfontosabb koncertélményévé vált. Köszönöm, hogy ott lehettem. Csodálatos volt.
Fotók: akos.hu
A koncerten elhangzó dalok:
- Intro
- Radnóti Miklós – Mint észrevétlenül
- Minden most kezdődik el (2006, Még közelebb)
- Minden álom véget ér (2010, A katona imája)
- Kéz a tarkón (2010, A katona imája)
- Áldozz fel (1995, Indiántánc)
- Tabula rasa (2010, A katona imája)
- A lepkegyűjtő (2006, Még közelebb)
- Keresd meg a lányt (1993, Karcolatok)
- Ez a miénk (1995, Indiántánc)
- Ki helyett szeretsz? (1994, Test)
- Titok (1997, Beavatás)
- Még közelebb (2006, Még közelebb)
- Az utolsó levél (1995, Indiántánc)
- Nagyvárosi angyal (2000, Hűség)
- Érintő (2010, A katona imája)
- Swimming (1994, Test)
- Ember maradj (2023, Ember maradj maxi)
- Csillagok alatt (1994, Test)
- Magunk maradtunk (2022, Magunk maradtunk)
- Weöres Sándor – Bolero
- Outro
- Helló (1993, Karcolatok)
- Végre (1998, Ikon)
- Hold on (1993, Karcolatok)
- Csend leszek (2019, Idősziget)
- Igazán (2014, Igazán)
- Senki nem tehet mást (2010, A katona imája)
- Adj hitet (2006, Még közelebb)
- Indiántánc (1995, Indiántánc)
- Minden élet (1993, Karcolatok)
- Felemel (2019, Idősziget)
- Kedvesnővérek (2015, Még egyszer)
- Artisták (2012, 2084)
- A Fénybe nézz (2010, A katona imája)
- Menekülj (1993, Karcolatok)
- Ölelj meg újra (2002, Új törvény)
- Átkozz el (Az Isten dalol) (1993, Karcolatok)
- Szeress így (2010, A katona imája)
- Utolsó hangos dal (2004, Utolsó hangos dal maxi cd)
- Esőkirály (1995, Indiántánc)
- Táncolj a tűzön át (1997, Beavatás)
- Adjon Isten (1989, Induljon a banzáj!)
- Ne keress engem (2012, 2084)