Számomra a Mötley Crüe az egyik örök favoroit zenekar, a Def Leppard pedig egy nagyon szerethető, bármikor hallgatható dallamos hard rock banda, akiknek egy tragédiából való felállás meghatározta a pályafutásukat, és rengeteg embernek inspirációt jelentenek. Itt most egész konkrétan Rick Allen balesetére és az azt követő újrakezdésre gondolok, amiről a kedves olvasó ITT tud bővebben olvasni.
Summa summárum, már a tavalyi amerikai turnénál is erősen kattogtam, hogy ezt valahogy meg kéne nézi. A Jóisten és a LiveNation meghallgatták imáimat, és a turné egy részét (Joan Jettet és a Poisont sajnos kihagyva) idevarázsolták az öreg kontinensre a rock and rollt. Szóval: a turné európai-és egész konkrétan budapesti – állomására való jegyvétel nem volt kérdés.
A Crüe sok csúcsot és völgyet megjárt a pályafutása során, de azt soha nem lehetett tőlük elvenni, hogy marketingből zseniálisak voltak. Nikki Sixxet bármikor beküldeném egy egyetemre, hogy tanítsa ezt a tárgyat. A turné nagy marketing húzása az volt, hogy bejelentés, majd jegyelővétel megnyitása, első jegyek kipörögnek-és ekkor jön a bejelentés, hogy az eredeti felállás gitárosa, Mick Mars egészségügyi okokból részt venni a koncertsorozaton, de John 5 helyettesíti majd. Én vagyok az a srác, aki visszaváltotta a jegyét a bécsi AC/DC koncertre, mikor megtudta, hogy Axl Rose lesz az énekes, de ugyanezen okból nem fogok már soha Guns N Roses koncertre menni, mert ugye, Where’s Izzy? Szóval, bármelyik más zenekarnak azt mondtam volna, hogy menjetek a francba, de a Mötley az a banda, akinek még ezt is meg tudtam bocsájtani. John 5 a zenekar régi haverja, több dalban már volt társszerző, játszottak együtt side projektekben, image és zeneiség szempontjából abszolút képbe illik az ember, mi baj lehet? Ilyen kondíciók és „előjáték” mellett ért minket május 29-e, amikor a MVM Dome kapuján belépve várhattuk a showt, hiszen, biztos voltam benne, hogy ez nem koncert, hanem tényleg show lesz. Ebben a részben nem kellett csalódnom.
A Def Leppard simán lehozta a kötelezőt, és mindezt olyan energiával és alázattal tette, hogy az állam leesett. Ilyen koncentrált és tökéletes muzsikálás, ilyen fókuszáltság és empátia a színpadon, úgy hogy a zenekarban már mindenki 60 éves, vagy a fölött van, na ez az amit receptre írnék fel mindenkinek öregedés ellen. Én a zenekarral a ’90-es évek elején találkoztam, egész konkrétan a Let’s get rocked klipje volt a belépőm hozzájuk. Értelemszerűen ezért én valamiért ezt a dalt a legnagyobb slágerek közt tartom számon- épp ezért csodálkoztam, hogy a koncert setlist második tétele ez lett. Na, mondom, ezek ellövik a puskaport az elején, aztán jön valami boomerkedés az öreg rajongóknak. A félelmem egyáltalán nem igazolódott be, egy tökéletes ívre felépített koncertet kaptam, amiben a legnagyobb slágerek, a heroikus gitárhősködés, akusztikus balladák, közönség énekelteés, és minden szükséges rock-and-roll közhely benne volt. Tökéletes zenei élmény, a hangosítás, a színpadkép, minden tökéletes volt, a félkarú Rick Allen pedig egyértelműen az est legnagyobb hősévé lépett elő.
Taps, meghajlás, szünet, és mindenki várta az est fénypontját, a Bad Boys Inc. felbukkanását a napfényes Kaliforniából. Hogy a Crüe tagjai mindig patetikus ripacsok voltak, az sose volt kérdés, így már meg sem lepődtem rajta, hogy egy roppant dramatikus Mozart tétel lett az intro, ami szépen átfolyt egy nagyon Mötley hangulatú vetítésbe, majd belecsaptak a Wild Side-ba.
Hogy Vince Neil már évek (évtizedek,) óta nincs a helyzet magaslatán sem a dalszövegek, sem a tempótartás, sem az énektechnika terén, azt mindenki tudja, valahogy mégis van egy bája az egésznek. Személy szerint senki mást nem tudok elképzelni a helyére. A HD rásegítés, és a készséges vokalista lányok, na meg Nikki és Tommy mankója pont kiegészítik ezt annyira, amennyire kell.
A koncert gerincét a ’80-as években kiadott, legsikeresebb lemezek dalai határozták meg: az új érát egyedül két dal képviselte: a Saints of Los Angeles és a The Dirt betétdalaként funkcionáló azonos című tétel. Mivel nekem a zenekar 2000 évek utáni terméséből ez a két kedvencem, én meg is vettem ezt így. A Shout At The Devil végére bejátszották kicsit az 1997-es Generation Swine című lemezen található újraértelmezett verziót: mivel nekem ez volt az első lemezem anno a zenekartól, és a mai napig ez a kedvencem, ezért nekem ez óriási öröm volt. Ahogyan a Primal Scream is a koncert vége felé: ez a dal, ami úgy lett felvezetve, hogy mindenkinek egyértelművé vált: Nikki Sixx a Föld nevű bolygón A Rocksztár.
A magyar zászló lengetése, a kislány felhívás a színpadra, a hölgyek vetkőztetési kísérlete mind aranyos részei voltak a shownak, még úgy is, hogy nem mindegyik sikerült túl jól.
A Looks That Kill, Same Ol’ Situation, a Girls Girls Girls és a többi sláger nem volt kérdés, ahogy az egész showt záró Kickstart My Heart sem. Nekem teljesség érzésem volt, egy tökéletes Mötley Crüe Best Of élőben, megfelelően grandiózus színpadképpel és show elemekkel tarkítva.
A kommenteket olvasva sokan kifogásolták a hangzást: nos, mi a keverő mellett álltunk: nem volt tökéletes a sound, de azért annyira tragikus sem. A fülem persze még most is fáj, így tény, hogy indokolatlanul hangos volt a dolog, aránytalanságok, túlvezérlés is volt, de az hogy kinek mennyire volt élvezhető (vagy élvezhetetlen) , valószínűleg nagyban függött az objektumon belüli lokációjától. Azt kaptam, amit vártam, részemről az abszolút fan service minden szinten kimaxolva, életem egyik nagy álma teljesült.
10/9 -de csak mert még mmost is lüktet a jobb fülem kicsit.