Kicsit bajban voltam, mikor tavasszal a Sportalsóban láthattam Hangácsi Mártont, a Péterfy Bori & the Love Band kvázi előzenekaraként. Ismertem a nevét, hallottam egy-két dalát, de azon túl, hogy egyfajta érdekes átmenetnek tűnt a zenei világa Ed Sheeran és Dub FX között (tudom, ez vérlázítóan leegyszerűsítő, bocsánat), nem nagyon tüzelt fel a találkozás lehetősége. Viszont ha már ott voltam, megnéztem, a 30-at pedig már kifejezetten vártam.
Mi volt az, amitől érdekessé vált számomra Márton és muzsikája? A válasz pofon egyszerű: megjött a klubba, és olyan karizmával állt ki a színpadra, amit nem lehet tanítani. Látszott rajta, hogy baromira élvezi, ott akar lenni és igenis ő az, amit a dalaiban, a dalaiból hallasz. Nekem ez elég volt, hiszen minden zenében mindig az őszinteséget keresem. A debütáló EP-k, és az azokat tartalmazó My True Fairy Tale lemezt rongyosra is hallgattam a koncert után és csak bíztam benne, hogy a 30 hasonlóan erős lesz, mint elődje.
Azt kell mondjam, hogy ez a lemez többszörösen is kiszolgálta az elvárásaimat, és napok óta azon gondolkodom, vajon mi az, amit felhozhatnék példaként, hogy esetleg kevésbé tetszik? Van-e ilyen rajta? Ám minduntalan arra jutok, hogy ez a jóleső édes-bús nosztalgia, amit áraszt magából, valami elképesztően jól esik, még akkor is, amikor napi 8 órában hallgatom. Igen, van ilyen, mert tökéletes munka mellé, de séta közben is. Ez a 9 dal ugyanis úgy melankolikus, hogy közben esze ágában sincs feleslegesen szomorkodni, megjátszottan viháncolni, ám a vége valahogy mindig az, hogy egy csomó gondolat szalad a fejembe és szétárad bennem a jókedv, átrezeg ez az egész pozitív feeling, ami árad Hangácsi úr egész lényéből, és vele együtt a dalaiból is.
Kicsit furcsa volt elsőre, hogy amolyan identitás-zavarosan félig magyar, félig angol a lemez, mivel határozottan tetszettek az első lemez szövegei, és volt bennem egy kis félelem, hogy vajon mennyire lesznek jók a magyar szövegek? Nem vagyok ellene, hogy valaki az anyanyelvén énekeljen, éppen ellenkezőleg, azonban ez az a muzsika, amit eleve bekategorizálni is nehéz, mert ahhoz képest, amit most popnak neveznek jóval több, viszont rocknak meg nem elég rock, az indie-t meg sosem szerettem, tehát azt sem húznám rá, hehe. Ám már az első végighallgatás után rájöttem, hogy teljesen mindegy, minek nevezzük a 30 dalait, és Hangácsi stílusát, működik, és csak ez számít.
Elsőnek nézzük a vékonyabb jeget, a magyar nyelvű dalokat. A Majdnem 40 egy iszonyatosan jó ars poetica, olyan gondolatokkal, amik tökéletesen megtelepszenek az emberben egy átmulatott éjszaka után, amikor enyhén szalonspiccesen, láblógatva egy stégen nézi a napfelkeltét. A Szederrel elkövetett Kapd el egy tipikusan slágernóta, a szó legjobb értelmében, ami ugyan elsőre nem annyira működött nekem, és kicsit úgy is éreztem, mintha kilógna az albumról, mégis azt vettem észre, hogy dúdolom magamban, és élvezem, ahogy elvisz magával. A Tizennyolc tipikusan simogató dallamú, bomba refrénű tétel, benne az egyik kedvenc sorommal ( A beton szagát megszokom, de többet nem bír a gyomrom). Az erősen U2-ízű Túl rég volt már talán a legmelankolikusabb tétel a lemezen, az egyik legjobb hajnali hallgatnivaló. Remekül példázza ezzel Marci, hogy ha már valaki mer magyarul énekelni, akkor azt hogyan is kellene. A tartalom nem megy a minőség rovására, hidegrázós kínrímek helyett pedig jóleső játék van a szavakkal.
Az angol nyelvű daloknál nem volt bennem kétség, hiszen az előző lemezen már bizonyította, hogy képes jó dalokat írni így. Az öt angol tétel közül a lemezt kezdő Backstage az, amelyik talán a leghosszabb barátkozást igényli, talán egy picit jobban is működne záró, mint kezdőnótaként. Amikor viszont beüt, akkor nagyon elkezd működni. A két legnagyobb kedvencem viszont egyértelműen a klipesített Be Patient és a Is that what is want? Utóbbi dallama valami eszméletlen dallamtapadást okozott már elsőre és órákig ki sem ment a fejemből. A lemezt záró We were younger meg egy remekül építkező, könnyed darab, az a tipikus szemlecsukós sláger. Az igazi kakukktojás azonban a TV On The Radio dalának, a Wolf like Me-nek a feldolgozása. Az eredetit is kedvelem, de nem mondanám kedvencnek. Ahogy azonban Marci hozzányúlt, valami eszméletlen. Azon kevés pillanatok egyike, amikor a feldolgozás sokkal jobban működik, mint az eredeti. Sőt. Amikor először hallgattam a lemezt, az Is that what is want? – Wolf like Me párost legalább háromszor léptettem vissza egymás után. Amikor hallgatod a lemezt, majd rájössz, hogy miért is…
Az angol nyelvű daloknál nem volt bennem kétség, hiszen az előző lemezen már bizonyította, hogy képes jó dalokat írni így. Az öt angol tétel közül a lemezt kezdő Backstage az, amelyik talán a leghosszabb barátkozást igényli, talán egy picit jobban is működne záró, mint kezdőnótaként. Amikor viszont beüt, akkor nagyon elkezd működni. A két legnagyobb kedvencem viszont egyértelműen a klipesített Be Patient és a Is that what is want? Utóbbi dallama valami eszméletlen dallamtapadást okozott már elsőre és órákig ki sem ment a fejemből. A lemezt záró We were younger meg egy remekül építkező, könnyed darab, az a tipikus szemlecsukós sláger. Az igazi kakukktojás azonban a TV On The Radio dalának, a Wolf like Me-nek a feldolgozása. Az eredetit is kedvelem, de nem mondanám kedvencnek. Ahogy azonban Marci hozzányúlt, valami eszméletlen. Azon kevés pillanatok egyike, amikor a feldolgozás sokkal jobban működik, mint az eredeti. Sőt. Amikor először hallgattam a lemezt, az Is that what is want? – Wolf like Me párost legalább háromszor léptettem vissza egymás után. Amikor hallgatod a lemezt, majd rájössz, hogy miért is…
Rengeteget tudnék még írni erről a kilenc dalról, de minek? Ömlenghetnék itt még órákig, de úgyis meghallgatod, és vagy meggyőz, vagy nem. Ha van igazság a Földön, akkor igen. Ha nincs… Ebbe inkább nem gondolnék bele most, vagyok annyira romantikusan naiv, hogy ez ne legyen opció. Ha akarsz egy olyan lemezt, ami működik nyáron, a forróságban, ősszel a borongós, nyálkás időben, ha jókedvű vagy, ha rossz kedvű vagy, akkor ne keresgélj. Megtaláltad.
10/10. Imádom. Már most várom a következőt!
Hangácsi Mártont itt találod, illetve tudod követni: