Megérkezett végre a Paddy And The Rats negyedik lemeze, a Magányos szívek útja. Nagyon hosszú idő telt el a Tales From The Docks óta. Ha jól számolok, három lemezmentes éven vagyunk túl, ami, ha figyelembe vesszük a zenekar életkorát, már-már aggasztóan hosszú. Minél tovább nyúlt a várakozási idő, annál nagyobb kérdőjel volt bennem: vajon érdemes lesz ennyit várni egy lemezre? Meg tudnak újulni? Van még elég puskapor abban a bizonyos hordóban, vagy bizony okkal csúszik az a lemez?
Bárhonnan nézzük, a csapattal egyszerre vagyok nagyon elnéző és nagyon kritikus. Az egészen korai időktől járok a bulijaikra, nagyon kedvelem a tagokat, szeretem a muzsikájukat, követtem a folyamatot, ahogy a pár fős klubbuliktól a teltházas koncertekig, fesztivál nagyszínpadokig jutottak. Emlékszem, az első esztergomi koncertjükön voltunk talán huszan, harmincan, míg két évvel később már majdnem kétszázan, legutóbb pedig már csurig rakták a Sportalsót. Mi ez, ha nem sikertörténet? Mégis féltem, mert úgy éreztem, hogy a mesterien nyers és faragatlan első, majd az ösztönös, de kicsit elhamarkodott második, és a minden ízében slágeres, és már-már hibátlanra csiszolt harmadik után nincs feljebb. Aztán amikor a Thats My Nature kijött, kicsit még jobban féltem, amit a Without You (I Dont Wanna Dance) csak fokozott. Egyik sem volt olyan, ami azonnal elkapott volna, és fokozta volna a várakozást. Utóbbi tetszett ugyan, de valami hiányzott. Aztán amikor összefutottam Joey-val Flogging Molly-n, Ő mondta, hogy várjam ki a végét. Másabb lesz a lemez, de mégis Paddy, teljes mértékben. Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem tett kíváncsivá.
Aztán a kezembe fogtam a lemezt, és azzal akartam kezdeni, amivel minden egyes alkalommal: elolvasom a köszönet rovatot. Ám azt hiába kerestem, nem találtam… Első fekete pont! Haha! 😀
A 14 dalos hossz meg is ijesztett elsőre, de ez az ijedtség nem tartott sokáig. Már csak azért sem, mert az első végigjátszás után azt vettem észre, hogy nem nagyon van üresjárat. Még a korábban említett két klipes nóta sem lógott ki a sorból, sőt, a Thats My Nature kifejezetten tetszett a dalok közé illesztve. A Keep The Devil Down In The Hole egy jó kezdőnóta, bár csak sokadik hallgatásra tudott igazán megfogni, a dallamosan slágeres címadó az első igazi meglepetés, ugyanis a Paddy egy olyan arcát villantja fel, ami eddig is ott bujkált a zenekarban, viszont ennyire direkten talán még sosem írtak populáris értelemben is slágert. A harmadikként érkező My Sharona már egy direktebb, megszokottabb téma a zenekartól, a lemez egyik legjobbja, remek szöveggel. Mindig is csíptem, ha egy zenekar egy-egy korábbi dalát picit újragondolja, még akkor is, ha ez a törekvés nem is feltétlenül tudatos. A Rogue számomra egy ilyen újraértelmezett Clock Strikes Midnight, méghozzá hibátlanul. Ráadásul olyannyira, számomra simán a lemez legjobb dala lett.
A Thats My Nature-t már csak félve írom le még egyszer, pedig sokadik hallgatásra tényleg beérett, jó kis koncertfavorit lesz ez, úgy érzem! A Sleeping With The Winter a második meglepetés ugyanis bátran állíthatom, hogy talán a legjobb Paddy líra, arról nem is beszélve, hogy sikerült hozzá egy nem giccses és nem csöpögős szöveget költeni. Ma reggel a vonatra várva, a kellően hűvösben úgy gondoltam: klipesítésért kiált igencsak! Sőt, felvetődött bennem az is, hogy kellene egy akusztikus koncert, igazi unplugged verziókkal! Nemde? Tovább: A Drunker Than You tipikusabban Patkányos már nem is lehetne! Üvöltve együtt éneklős házibulikedvenc lesz, az egészen biztos. Hihetetlen, hogy sokadszorra is sikerül ilyeneket írni, unalomba fulladás nélkül. A következő dal, aminek slágerré válására akár fogadni is mernék, a Captain Of My Soul, ami szintén egy kicsit önplagizáló nóta (direkt nem írom ide, hogy melyikre emlékeztet, mert volt, aki nem értett velem egyet, szóval várom a megfejtéseket kommentben!), Haha!
A Blue Eyes talán az egyetlen nóta, amivel nem sikerült teljes mértékben megbarátkozzam, valahogy kilóg a sorból. Ellenben a Rock This City akkora sláger, hogy simán ki tudtam volna rúgni tőle ma reggel a vonat oldalát! Szövegileg talán ez a nóta sikerült a legjobban, annak ellenére, hogy a leginkább tipikus szövege is ennek van. Tökéletes példája annak, hogy miért és nincsenek magyar nyelvű Paddy dalok (Leszámítva azt az egyetlen indulót ugyebár). Egyszerűen nem működnének. (Bár az sem lepne meg, ha Stofi ezen felbuzdulva csinálna pár magyar nyelvű slágert! Haha!) A kicsit borongósabb Time Is In My Hands szintén telitalálat, remek dallamokkal, refrénnel, brutálisan összerakva. Olyan pattogós, sodró lendületű, hogy simán el tudnám képzelni, ahogy egy klasszikus ír pubban ropják rá a népek az éjszaka közepén. A Without You (I Dont Wanna Dance) elsőre is tetszett, csak semmi Paddyset nem éreztem benne. Kicsit itt gondolkodtam el azon, hogy vajon én egyáltalán jól gondolom ezt a Paddys voltot? Tényleg még mindig a Rats On The Board a mérce? Valóban az ami Paddys? Mi van akkor, ha sokkal inkább az utolsó két korong az, ami a csapat igazi arcát mutatja? Inkább el is engedtem ezt a hasonlítgatást, és csak élveztem a dalt, ami egy hamisítatlan nyári feelingdal, akárcsak a Junkyard Girl, aminek bizony akkora refrénje van, hogy képtelen vagyok nem imádni! Nem is tudtam, hogy mi is lenne a tökéletes lezárás ezek után. Szerencsére a banda igen. Írtak egy újabb balladisztikus, együtt éneklős remekművet a végére. A What We Are simán lehet záródal a koncerteken is, garantáltan nem maradna utána senkiben hiányérzet!
Tehát, vonjunk okos konklúziót a végére! Amennyire féltem a Lonely Hearts Boulevard-tól, annyira felesleges volt. Kis túlzással olyan, mint egy Best of. (Attól az egyetlen számomra picit gyengébb daltól eltekintve!) Valahogy úgy érzem, hogy most jött el az a bizonyos következő szint a csapat számára. Fentről még feljebb léphetnek ezzel a lemezzel, és tiszta szívből remélem, hogy bearanyozódik, illetve platinásodik mihamarabb, hiszen nagyon megérdemli, és nem csak a kivitel, vagy az abszolút rajongóbarát ára miatt. Ha a következő lemezre is 3 évet kell várni, én azt sem bánom, ha a minőség megmarad. Gratulálok!
Csúcspont(ok): My Sharona, Rogue, Drunker Than You, Captain Of My Soul, Rock This City, Time Is In My Hands, Junkyard Girl
Mélypont(ok): Blue Eyes
10/10 Az Év egyik legjobb hazai lemeze! Köszönöm!
A lemezért pedig külön köszönet az esztergomi Babits könyvesboltnak! (https://www.facebook.com/babitsbolt)