Érdekes dolog Magyarországon egy Pop Evil lemezről írni ismertetőt. Míg a banda a tengerentúlon egyre nagyobb népszerűségre tesz szert, amit az Up minden bizonnyal csak növelni fog, addig idehaza jószerivel csak egy kisebb klubot tudnának megtölteni, azt is csak talán. Jómagam is 2011-ben ástam bele magam jobban a csapat dolgaiba, amikor észrevettem az aktuális lemezük közreműködői között Mick Mars-ot. Az a lemez egy korrekt album volt, de semmi eget verőt nem tartalmazott, ellenben a 2013-as folytatással. Az Onyx lemez már egy kiforrott, egységes csapatot mutatott, korrekt dalokkal, slágerekkel, minimális üresjárattal.
Amikor megláttam a hírt, hogy bizony készül az Up, és kijött ez első single volt benne egy egészséges félelem, hiszen két év után egy kicsit gyengének tartottam a Footsteps-et. Aztán érdekes módon egyszer csak beütött, de nagyon. Várni kezdtem a korongot, és csak remélni tudtam, hogy lesz olyan erős, mint az elődje volt. Aztán mikor megjelent, már az első hallgatásnál letaglózott, hogy na igen, ezt vártam a brigádtól! Ezt és így! A második, Core című dal is egy igazi sláger, bomba verzékkel, energikus refrénnel, jól eltalált szöveggel. Kicsit felesleges is lenne az összes dalon és az instrumentális átvezetőn végigmenni, mert mindegyikben találnék valamit, ami miatt dicsérni tudom. Talán egyedül a negyedik, Take It All című dalt emelem ki külön, ugyanis szerintem az a lemez legnagyobb slágere, az igazi energiabomba, amire képtelenség nem bólogatni, lábat járatni, vagy ezek együtt. Javaslom is következő klipdalnak! Akárcsak a kellően súlyos riffel megtámogatott Vendetta-t, ez is lehetne klipes dal, amolyan anti-slágerként. Ebben Leigh Kakaty éneke néhol szerintem eléggé hajaz James Hetfield mesterére, továbbá Nick Fuelling olyan szólót pakol dalba, amiről ismét eszembe jut, ami anno Trenchesnél is, hogy nagyot nyertek a srác csatasorba állításával. Ezen a korongon még inkább érződik. A Deluxe verzióra felpakolt két bónuszdal közül a My Confessions egy tipikus Pop Evil téma, néhol lírába hajló verzékkel. Semmi extra, valószínűleg nem véletlenül szorult ki a lemezről. Ellenben a Footsteps akusztikus verziója egy roppant kellemes meglepetés, talán még jobb is, mint az eredeti. Itt is remekül kijön, hogy Leigh mennyire jó énekes.
Kicsit azt is érzem az Up esetében, hogy a Pop Evil kinőtte azt, hogy az ember óhatatlanul a hatásokat keresgélje. (Persze, még mindig eszünkbe juthatna róluk a Nickelback itt-ott, de aztán rájövünk, hogy Ők végleg elvesztek az elműanyagosodás útvesztőjében…) Adam Kasper producer elég jó munkát végzett az anyagon, kihozta a srácokból a tutit. Hangzás egy cseppet karcosabb lett, mint az Onyx esetében, viszont a dalok is sokkal élőbbek, rockosabbak jelen esetben.
Ez a poszt-grunge, vagy modern hard rock, esetleg nu metal kategória bár sosem volt itthon annyira népszerű, titkon azért kicsit remélem, hogy előbb utóbb begyűrűzik hozzánk a Pop Evil is, legalább annyira, hogy ha már egyre többet jönnek Európába, egyszer eljutnak hozzánk. Ugyanis az Up lemez ismét bizonyítja: lehet egy lemez nagyon kellemes meglepetés, kikapcsolhat, szórakoztathat, és talán később klasszikussá is válhat. Szerintem minden esélye megvan rá. Nálam vitte az augusztust, simán!
Csúcspont(ok): Footsteps, Take It All, Vendetta, Footsteps (Acoustic Version – Csak a deluxe verzión!)
Mélypont(ok): —
10/10 Az augusztus legjobb lemeze nálam, és a banda legjobb korongja! Magyar bulit akarok!!!