Legalább annyira vártam ezt a lemezt, mint amennyire féltem is tõle. Ugyanis régi felállás, meg klasszikus felállás, meg ilyenek, de a kedvenc lemezeimet pont nem Õk készítették. (No Holds Barred, New World Disorder, Uncivilization). Ennek ellenére nem akartam kihagyni a lemezt. Megjelent, megrendeltem, és legalább egy hónapig be sem tettem a lejátszómba…
Aztán egy unalmas délutánon elõszettem a NWD-t, és elkapott a nosztalgia. Anno egy hónapig spóroltam a NHB kazettámra, úgy, hogy azt sem tudtam mi is az… Két napig hallgattam a régi lemezeket, aztán elõvettem a Reborn-t.
Az elsõ dolog, ami szemet szúrt, hogy ez a magzatos borító kicsit gáz. Sõt, nem is olyan kicsit. Én láttam egy másik borítótervet is, és az teljesen rendben volt. (Gyárak, tûz, füst, és a tûzbõl kikerekedett Biohazard logo) Az inlay már jobb egy fokkal, de azért, fõleg, hogy csúszott is a megjelenés, lehetett volna rajta csiszolni.
A hangzás bivaly. Harapós, elszállós. Sõt, a zene is elszállós néha. Elõször kicsit ki is akadtam a Decay-féle dallamos refréneken, de szépen lassan megfogtak, és megbarátkoztam velük. Nem is kicsit. Mára ezek a tételek jönnek be a legjobban.
A lemez hossza, és a dalok száma is kielégítõ, ám a konklúzió végül mégis inkább a tisztes iparosmunka, és nem a forradalmi végeredmény. Senki ne értsen félre: Kurva jó lemez a Reborn in Defiance. De a fent említett kedvenceimhez nem ér fel. Ennek ellenére kötelezõ vétel. Én sem bántam meg. Sõt!
Csúcspont(ok): Decay, Vows of Redemption, Vengeance is Mine, Seasons the Sky, Reborn, Waste Away
Mélypont(ok): Nincsenek. Egységesen erõs album ez, csak nem kiemelkedõ!
10/8,5