Izgalmas lehet visszaemlékezni, mit jelentett számunkra a 2000-es évek elején a ’80-as évek rock és metal zenéje. Őskövületek? Klasszikusok? Retro? Bizonyára mindenkinek kicsit mást. És mit jelent ma, 2025-ben a 2000-es évek zenéje? Megint csak bizonyára mindenkinek kicsit mást, de mégis valami hasonlót. Legalábbis jelen sorok írója, aki 2000 után nem sokkal vált elkötelezett zenerajongóvá, így látja, gondolja, hiszi.
Ehhez a gondolatmenethez illeszkedve, a kerek húszéves jubileum apropójából készült el az alábbi összeállítás 2005-ről, meglehetősen kísérleti jelleggel, megpróbálva felidézni a régi szép emlékeket, másrészről felhívni a figyelmet ennek a korszaknak, konkrétabban ennek az esztendőnek az elévülhetetlen zenei produktumaira, leszűkítve a kört a rock és metal zenék berkein belül született stúdióalbumokra.
Ez az áttekintés elkerülhetetlenül szubjektív megítélés alapján formálódott, ugyanakkor szerzője törekedett széleskörű rálátást nyújtani a 2005-ös esztendő történéseire, a fenti kereteken belül. Az alábbi, egybefüggő szövegrész mellett tíz album került kiragadásra és kisebb fokú részletezésre, ám egyik esetben sem valamilyen szempontrendszer szerint megállapított leg-legek piedesztálra emelése és rangsorolása volt a döntő szempont, csupán egy rajongói érzésektől hajtott állásfoglalás volt a cél, éppen ezért, ennek nyomatékosítására esett a választás az ABC-rendben történő említésre. Lássuk hát, mi mindent hozott a rock- és metalrajongók számára 2005, a hivatalos albummegjelenések tekintetében!
Az Avenged Sevenfold elkészítette máig legnépszerűbb és legnagyobb hatású lemezét; a Burst a svéd underground mélyéről, a Neurosis nyomdokain haladva, az extrém metal határait tágította második lemezén; Bruce Dickinson az Iron Maidenbe való visszatérését követően, az anyazenekarral párhuzamosan futtatta tovább mesterműveket eredményező szólókarrierjét; a Corrosion Of Conformity, a Clutch és a Spiritual Beggars a stoner-orientált irányzatok zászlaját lobogtatta meg; a Children Of Bodom másodízben villantott „amerikanizálódott” stílusában; a Darkest Hour ismét szintet lépett melo-death ihletésű metalcore-jával; a Dark Tranquillity tovább modernizálta a göteborgi hangzást; a Dream Theater és két meghatározó tagja, James LaBrie énekes és John Petrucci gitáros szintén jelentkezett sor- illetőleg szólólemezzel; az Exodus-ban debütált a mikrofonnál a Zetro helyére érkezett korábbi technikus, Rob Dukes; a Foo Fighters egyedi alter rockját ezúttal két lemeznyi hosszúságban szabadította a világra; a Gamma Ray, a Helloween, a második hullám képviseletében pedig a HammerFall és a Primal Fear továbbra is kitartóan ápolták a power metal némiképp korszerűsített értékeit; a God Forbid tovább emelte a kreatív metalcore fényét, a francia groove-mester Gojira elkészítette egyik legjelentősebb munkáját; a heavy metal isten Judas Priest kiadta az első lemezét a több mint egy évtizedig tartó szólókarrierje után visszatért Rob Halforddal; a Korn és a Limp Bizkit vállvetve igyekeztek életben tartani a kifulladóban lévő nu metal lángját; a teuton thrash metal legnagyobbja, a Kreator a másodvirágzása során a második lemezével rukkolt elő; az Egyiptom-mániás Nile a konceptuális death metal remekművét tette le az asztalra; az ír Primordial tovább növelte előnyét a pagan metal mezőnyben; a finn Sentenced káprázatos zenei térhódításokat hozó utazása utolsó állomásához érkezett; a Spock’s Beard egy neo-prog pionírhez méltón, tíz év alatt a nyolcadik kiváló LP-t szállította le; a System Of A Down elképesztőt duplázott; a The Mars Volta tovább fokozta a post-hardcore kereteiből való továbblépést jelentő grandiozitást; a Thrice pedig helyenként meglepő megközelítéssel gazdagította ugyanezt a stílust.
A magyarok sem szégyenkezhettek: kiemelkedő lemezek fogantak a legkülönfélébb markáns stílusokban, többek között a grunge-ot saját hangba átültető Black-Out, a modern metalt hazai szinten forradalmasító Insane, az elvont értékteremtésben utánozhatatlan Isten Háta Mögött, a régi iskolába friss energiát hozó Remorse és a Black Sabbath-i tanokat mesterien adaptáló Wall Of Sleep műhelyében.
S még megannyi kiváló, emlékezetes, pályafutásokat fellendítő, vagy éppen megkoronázó album született a 2005-ös esztendőben, szerte a világban!
Most pedig vegyük sorra jelen írás főszereplőit!
Arcturus: Sideshow Symphonies
A norvég avantgárd metal kiválóság negyedik lemezén, immáron a Garm helyére érkezett ICS Vortex énekessel a fronton villantotta meg kimeríthetetlennek tűnő zenei eszköztárát, amelyhez a fő kreatív forrást továbbra is Sverd multiinstrumentalista/dalszerző jelentette, aki a klasszikus black metalban és a progos, pszichedelikus muzsikák területén tett jártasságáról egyaránt példaértékű tanúbizonyságot tett, újfent. A következő évben a csapat rögzítette csodálatos kiszerelésben piacra dobott, leírhatatlan hangulatú DVD-jét, majd egy időre tetszhalott állapotba került, míg a következő sorlemezre kerek egy évtizedet kellett várni. Mondanom sem kell, megérte: számomra 2015-ben Év Lemeze lett az Arcturian!
Between The Buried And Me: Alaska
Ez az album új távlatokat nyitott a North Carolina-i kvintett számára. Ötvözték rajta a metalcore és a progresszív rock/metal, kötöttségeket alig ismerő elemeit, reprezentálva a zenekar máig kikezdhetetlen technikai virtuozitását és kísérletező szellemét. Az album dalai nemcsak a zenei komplexitásukkal, hanem a lírai mélységükkel is kitűnnek. Az alaskai személyes benyomásokat alapul véve, a szövegek révén a szerzemények egy laza koncepció mentén összekapcsolódnak; gyakran társadalmi és egyéni dilemmákkal foglalkoznak, valamint a könyörtelen természet erejének bemutatásának is teret adnak. A következő nagylemez, a Colors, a születésétől fogva hivatkozási alap az extrém progban, nemcsak a kívülállók, de a zenekar számára is.
Coheed & Cambria: Good Apollo, I’m Burning Star IV, Volume One
Ez a korong a zenekar „The Amory Wars” című, grandiózus sci-fi történetének negyedik része, melyet az énekes/gitáros Claudio Sanchez írt. A lemez központi témái közé tartozik a saját identitás, a szerelem elvesztése okozta tragédia, ahogy a főszereplő, Josephine a külső és belső konfliktusaival szembesül. A szövegek pszichológiai és emocionális feszültségekre fókuszálnak, és a zenekar egyedi stílusa, amely ötvözi a progresszív rock, a punk és a metal elemeit, unikális elegyet alkot a történettel. A következő felvonás, a No World For Tomorrow szintén igazi gyöngyszem, habár még sötétebb lett, mint elődje. Ezután Claudio több irányba igyekezte bővíteni a csapat zenei irányvonalát, több-kevesebb sikerrel. Engem azóta leginkább a 2012-es dupla albumukkal győztek meg, de akkor nagyon.
Kamelot: The Black Halo
A floridai power metalosok 1995-ben alakultak, ám ez a lemez már a hetedik tőlük. A dalok egy történetté állnak össze, melynek fő motívumai a titánok, a sötét erők és a szeretet. Az album a sors, a szerelem, a fájdalom és a megváltás témáit boncolgatja, és gyakran utal a klasszikus irodalom nagyjaira, különösen Goethe Faust című művére. Zeneileg ez egy nagyon fontos mérföldkő mind a zenekar, mind a (US) power metal fejlődése szempontjából, amely legfőképpen a mindenkori vezér, Thomas Youngblood gitáros/dalszerző és a komplett metal színtér egyik legkülönlegesebb hangja, mai napig nagy kedvencem, Roy Khan énekes érdeme. Az itt megragadott muzikális koncepciót még további két LP-n vitték tovább, majd Khan kilépésével és Tommy Karevik érkezésével egy új korszak vette kezdetét.
Minus The Bear: Menos El Oso
Nem lenne meglepő, ha ez a csapat és lemez sokak számára kilógna a sorból. Velem is ez a helyzet, ugyanis míg a többiekhez legalább 15-20 éves rajongás fűz, ezt a társaságot alig néhány hónapja ismertem meg, viszont olyan szinten a magaménak érzem a művészetüket, hogy úgy gondoltam, szerepelniük kell itt. Meglehetősen ismeretlenek itthon és talán Európában-szerte, ugyanakkor amennyire nincsenek a köztudatban, olyannyira megragadó a zenéjük. A mathcore színtér egyik legfontosabb előfutára, a Botch oldalhajtásaként indultak, de az anyazenekartól merőben eltérő megszólalás az övék: stílusuk jobb híján kísérleti rockként írható le. Gitárhangzás terén egészen a Yes/Steve Howe-iskoláig visszanyúlnak, és sokat merítenek a kortárs indie, pop-rock stb. áramlatokból is. Mint esetükben legtöbbször, a dalszövegek a mindennapi élet adott esetben apró, ám annál jelentőségteljesebb aspektusaival foglalkoznak, Jake Snider simogató énekének tolmácsolásában.
Nevermore: This Godless Endeavor
A kivételesen karakteres US prog/power/thrash metal együttes ötödik stúdióalbumának dalszövegei sokféle társadalmi és filozófiai kérdést járnak körül, például a vallás kritikáját, a politikai manipulációt és az emberi kapcsolatok bonyolultságát. Az album készítésének idején a zenekar tagjai, köztük az énekes Warrel Dane és a gitáros Jeff Loomis, mély személyes és művészi válságot éltek át, ami e sorokban és a komplex, hullámzó, feltűnően zord és agresszív, mindemellett hibátlanul megszólaló zenében is tükröződik. A Nevermore egyedülálló színvonalú életművét ezt követően további egy stúdióalbummal gazdagította, majd feloszlott. Évekkel később a számos démonnal küzdő Dane, második szólólemezének összeállítása közben elhunyt. További hosszas csend után, néhány hónapja Loomis és a szintén hatalmas tehetség Van Williams dobos a banda feltámasztásán kezdett dolgozni, ellentmondásos reakciók kíséretében.
Opeth: Ghost Reveries
A zenekar egyik legelismertebb és legfontosabb munkája. Az album elsősorban a progresszív metal és a death metal elemeit ötvözi, az Opeth-re kizárólagosan jellemző, sajátos, zeneileg és hangzásban az eddigieknél még letisztultabb formában. A lemez címe és tematikája olyan, a szellemvilághoz kapcsolódó motívumokat jelenít meg, amelyek a múltbéli emlékekhez, a különböző veszteségekkel járó terhekhez és sötét titkokhoz kötődnek. Kevés anyagra illik jobban a klisé – ebből az évből legalábbis biztosan –, miszerint a dallamos részek még dallamosabbak, a durva részek még durvábban lettek. Bár az alábbi klipes nóta nagyot ment a maga idejében, az évtizedek próbáját legjobban a Ghost Of Perdition című tétel állta ki, amely a mai napig rendszeresen előkerül a koncerteken. Ezután a zenekar szó szerint „vízválasztóhoz” érkezett, ugyanakkor a mai napig töretlenül járja a maga útját.
Porcupine Tree: Deadwing
A zseniális énekes/dalszerző/producer talentum Steven Wilson elsőszámú formációja sokáig szinte a felszín alatt alkotott, aztán a 2002-es In Absentiával nagyot villantottak a prog színtéren. Ezt a szintet igyekezett tovább emelni a Deadwing, a zenekar addigi legtisztább hangzásával, egyben legharapósabb riffjeivel bíró anyaga, melyen párjukat ritkító lírikus darabok szintén helyet kaptak, elég csak a Shallow/Lazarus dalok kontrasztos párosára gondolni. Két évvel később elkészült a zenekar teljes karrierjének legsötétebb dalcsokra, a Fear Of A Blank Planet, a következő sorlemez után pedig beszüntették működésüket, ezt követően Wilson a szólókarrierjére és a stúdiós tevékenységére fókuszált, majd nagy örömünkre 2021-ben visszatértek, sőt egy új, az életműhöz méltó nagylemezt is kiadtak.
Riverside: Second Life Syndrome
A lengyel négyesfogat eredetileg klasszikus death metallal kezdte a zenélést, majd a Morbid Angelt és a többieket félresöpörve, ráléptek a Pink Floyd-i ösvényre, miközben sajátos szemléletmódtól vezérelve nyúltak a klasszikus és kortárs prog eszköztárakhoz is. Jelen, kettes számú korong dalszövegeiben a társaság, általános beállítottságához hűen, a tudat mélyebb rétegeit, az önazonosság keresését, a megújulást és a belső konfliktusokat vizsgálja, s mélyrehatóan foglalkozik az emberi élet komplexitásával, a felnőtté válás nehézségeivel, valamint a múlt és a jelen kapcsolatával. A lemezen tapasztalt dinamikus váltások, lírai mélységek és kivételes érzékkel fuzionált zenei elemek révén a Riverside a progresszív rock színtér egyik vezető zenekarává vált. A következő húsz évben végig aktívak maradtak, és bizton állítható, hogy a tökéleteshez közelinél gyengébb munkát azóta sem adtak ki a kezeik közül.
Soilwork: Stabbing The Drama
A Soilwork 2000 és 2005 között félelmetes tempót diktált, hiszen öt(!) nagylemezük is megjelent. Ekkorra már a többedik nagyléptékű változtatáson estek át, ami a Göteborgból indult melodikus death metal mozgalom eszköztárának újraértelmezését és bővítését illeti, s bár a hangzásuk valamelyest szintetikussá vált a korábbiakhoz képest, amely különösen az előd Figure Number Five-on volt feltűnő, a kiemelkedő dalszerzés, dallamérzék és technikai tudás révén a Stabbing’-be józan érvekkel megint csak nem igazán lehetett belekötni. A következő album már a régi harcostárs, Peter Wichers gitáros nélkül született, majd a korábbi soundot meghatározó játékú bárdista még egy lemez erejéig visszatért, hogy azután végleg elhagyja a fedélzetet, ám a Soilwork jövőbeni, párját ritkító zenei vívmányainak ez – és semmi más – sem szabhatott határt.
Elsőre ekképp ragadtuk meg 2005 emlékezetes megmozdulásait a rock és metal zenék terepén. Folytatása következik…
Nektek mely lemezekről, zenekarokról maradtak meg a legkedvesebb emlékeitek 2005-ből? Melyekről olvasnátok bővebben a folytatásban? Várjuk válaszaitokat a Facebook oldalunk kapcsolódó posztja alatt!