(Édesapám 44. születésnapjára, mikor én a 22. évemet töltöm épp)
Ivarsejtedből formált nekem testet a törvény
S te ifjún ott álltál, biztos megrökönyödvén
Itt egy kiló élő hús, épp hogy emberkezdemény
E halkan szuszogó élettel mit is kezdjek én?
Majd ittam izzadságod, ettem véres verejtéked
Drága az életem, a tied mégis velem éled
Hóviharok elől bújtam izomlázaidba
Tudatlanul voltam gondtalan az izzadságod iddva
Ilyesformán változtak arcaink ezerszámra
Két összeláncolt élet, hiszem hogy nem hiába
Így néztünk egymásba, tengernyi tükrökbe
Pengettük a karma húrjait, változtattuk meg egymást örökre
Voltál nekem hős munkás, az egyetlen énkép
Végig csinálsz bármit, akkor is ha szét tép
Egy némán rémtekintő, ragyogó gályarab
Kérés nélkül, őszintén adtad nekem át magad
Voltál nekem az egyetlen, Zártvilágú Világjáró
Hegyeid közt menetelve a mindig tisztán látó
Voltál már az egyetlen előttem törtető társkalandor
Hogy élményeid megoszd, és így adj át magadból
S vagy nekem az egyetlen, ki magából tanár
Tekintetedben az örök kérdés; ma fejlődtél-e már?
S vagy nekem az egyetlen, kinek csendjét is hallgatom
S mikor meghallom, áldom sorsom, hogy hallhatom
S vagy nekem az egyetlen, fedhetetlen mester
Ha nem értem éltünk törvényeit, elmondod ezerszer
Tudtod nélkül vagy a Zen, egy valódi Bódhiszatva
Ki kínkeserves úton törtetve találtál rá önmagadra
S tudom, tudod, hogy a te életed, csak te élheted
S én abban az életben ugyanúgy nem élhetek
De a nevem kötelez, és sorscsillagként ragyog
Hogy nagy a feladat, mert életed folytatása vagyok
Látod ilyesformán változnak arcaink ezerszámra
Két összeláncolt élet, hiszem, hogy nem hiába
Most tiszta szívvel köszönöm meg az elmúlt éveket
Ha rajtunk múlik, kérlek, éljünk még együtt ezer életet…