Egyaltalán nem voltam biztos abban, hogy szeretnék-e írni az új Linkin Park lemezről, de miután megnéztem Richárdunk videós ajánlóját eldöntöttem sort kell keríteni rá mindenképpen. Méghozzá amiatt, hogy mennyire másképp lehet megítélni egy zenekart adott esetben egy új albumot a saját megélések és tapasztalatok alapján, mennyire mást tud jelenteni egy művészeti produktum a szubjektív szemüvegünkön keresztül, de talán valahol ez is lenne a művészetnek a lényeg. Az új Linkin Park lemezzel kapcsolatban nem lehet elégé hangsúlyozni, hogy ezeknek a srácoknak minden joguk megvolt folytatni ezt a történetet akármennyire is pótolhatatlan Chester Bennington de nagyon fiatalok ahhoz még, hogy ne adják ki magukból a bennük lévő dalokat. Alapvetően az pedig, hogy egy hölgyet vettek be a mikrofonhoz egyrészt nagyon jó ötlet, mert így könnyebb elkerülni az állandó összehasonlítást az elődjével, másrészt pedig nagyon is megúszós döntésnek hittem elsőre. Merthogy tökéletesen beleillőnek tűnt a mai trendekbe kicsit ilyen tipikus woke szarságnak, hogy egy strong women került frontra. Viszont az album egészét figyelembe véve inkább tűnik organikus döntésnek, mint matekozásnak. Szóval rendesen megcáfolták az előítéletemet. Még csak egy aprócska megjegyzés mielőtt kiveséznénk az új művet. Sohasem voltam a Linkin Park igazán nagy rajongója, de gyakorlatilag mindegyik lemezüket helyiértékén kezelve mindig is maximálisan elismertem őket.
Végül is akkor, hogy csapódott le nálam az új lemez? Egy filmes példát hoznék ide a Linkin Park mindig is olyan volt a rockzenében, mint a filmművészetben a képregényfilmek. Volt jó pár minőségi alkotás, sőt pár kiemelkedő mű is de az igazi mélységet sohasem itt kellett keresni. Gyorsan fogyasztható tömegtermékek, amik nem feküdték meg az átlag gyomrát mindegy, hogy Pekingben, Los Angeles-ben vagy éppen Budapesten kóstoltak bele. Ezt természetesen nem gondolom negatívumnak, kellenek a belépőzenekarok és annak mindig is iskola példája volt a Linkin Park. Szóval az új Linkin Park is valahogy olyan, mint az utóbbi évek képregényfilmjei. Ugyan azon összetevőkből készült, mégis ízetlenebb és sokkal kevesebb izgalmat kínál már, de ez igaz volt az utolsó pár Chester Benningtonnal készült albumra is. Semmikképpen sem Emily Armstrong miatt lett színtelenebb a végeredmény, mert nem most kezdett el szürkülni a kaliforniai brigád. A From Zero intro után érkező elsőnek megismert The Emptiness Machine egy teljesen tipikus Linkin Park sláger valahol a Minutes to Midnight érából annak minden előnyével és hátrányával. Ragad, mint a napon hagyott nyalóka már a második hallgatás után és kiirthatatlan lesz az agytekervényekből, de emellett súlytalan darab, nélkülözi az első két lemez vélt vagy valós mélységét. De egy igazságosabb és másabb világban már rég világsláger kellene, hogy legyen, mint ahogy ez már megtörtént számtalan dalukkal. Cut The Bridge-ben lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve mert egy jó adag My Chemical Romance hangulatot vélek felfedezni mínusz Mike szövegköpködése, de a vokálok totálisan a Gerard Way-ék zenekarát idézi. A harmadinak érkező Heavy Is The Crown viszont maga nu metal esszencia ez a dal tényleg születhetett volna a kétezres évek elején is egészen zseniálisan egészítik ki egymást Emily és Mike az énektémákban. Az Over Each Other viszont pont az ellentéte, ez már újkori Linkin Park, egy pop dal, nincsen vele különösebb probléma, de ahogy szokás mondani, sok vizet nem zavar. A Casualty-vel ismét keményebb vizekre evezünk, egy már punkosan dühös dal, amiben igazi fúriaként süvölti el a saját sorait Amstrong kisasszony. Jó kis pogóra hívó muzsika ez. Az ezt követő Overflow majdnem teljes egészében gépi elektronikára támaszkodó dal, ami egészen jól áll a zenekarnak és Emily énektémai is itt a legfinomabbak, leglágyabbak. Hangulatvilága Chino Moreno Crosses nevű zenekárát juttattja eszembe, pont olyan lebegős álomszerű témákkal operál. Two Faced igazi nosztalgia vonatutazás, ismét a kétezres évek elejére közepére, de ez kicsit alapjáratosabb darab olyan, amit hallottunk már tőlük jó párszor, ráadásul sokkal jobban, viszont a scratchelés és Mike kiváló benne. A Stained egy szép ívet leíró dal, amiben kicsit ötlettelenek az énekdallamok, harmóniák, jól énekel benne Emily Amstrong, de kicsit ilyen kisiskolásnak hat néhol. IGYEIH az egész album legmetalosabb darabja húz, mint egy Shelby GT500-as. A dal végi bevadulás alatt egészen elképesztő screameket enged ki a torkán az énekes hölgy, az egész album legkiválóbb nótája. A lemezt záró Good Things Go nyújtotta számomra a legnagyobb meglepetést a lemezen méghozzá amiatt, hogy itt nem csak váltott ének van Emily Armstrong és Mike Shinoda között, hanem klasszikus duett éneklés is. Ami megdöbbentett ebben, Mike-nak mennyire jól áll az éneklés és az, hogy kifejezetten jól tud énekelni is, nem csak a szövegelés megy neki.
Sokszor le kellett futnia az albumnak míg letisztázódott bennem, hogy milyen is lett a From Zero. Először nagyon nem tetszett, sőt kifejezeten rossznak gondoltam, majd egyre adta be az értékeit. Továbbra sem tartom hibátlannak, de rossznak már semmiképpen sem. Ha végére is hozhatok egy filmes párhuzamot, akkor olyan az Linkin Park, mint a Deadpool és Rozsomák: több benne a fanservice, mint az igazi tartalom, de amíg nézed vagy hallgatod jól esik és kikapcsol. Végülis legtöbb esetben elég kell, hogy legyen ennyi vagy nem?
10/7,5