A mai nap olyat láttam, amilyet jóérzésű ember sosem akar, legalábbis merem remélni. Bementünk dolgozni a munkahelyemre, de mivel a termelés éppen áll, ezért szabadsággal hazajöttünk. Hazafelé ballagva a szemergő esőben megláttam a fentebb említett „incidenst”…
A vizes zsemle jelen eseteben nem a tészta tejmentes jellegét jelenti, hanem ázott mivoltát. Történetesen egy kuka mellett hevert a sáros vízben. Egy idős férfi felvette és zsebre tette, majd a kukát akarta átnézni, de azt már nem tudtuk szó nélkül hagyni.
Megkérdeztem tőle, szeretne-e pár szendvicset? A kezdeti megilletődöttségéből azonnal kiderült számomra: nem a jó szóhoz szokott szegény. Zavarban, dadogva rebegett igent, és mikor átadtam Neki kettőnk munkába csomagolt szendvicseit csak egy halk köszönömöt tudott elmormolni…
Lehetne mondani, hogy milyen szemét ez a világ, meg ilyenek, de valójában mi tesszük azzá. Ilyenkor az emberek nagyobb része elsétálna mellette és mondván nem az Ő dolga, nem törődne vele. Pedig csak egy gesztus…
NEM azért írtam ezt a szösszenetet, mert fényezni akartam magam, mekkora király csávó vagyok, hanem hátha valaki követi a példámat egyszer…