Egy újabb lélekpróbáló nap után a kapcsolatok életbentartásáról gondolkodtam.
Ha már párszor megégettük magnkat, – ahogyan én is -, csínján bánunk az érzésekkel. Nem osztogatjuk csak úgy a szerelmünket minden szép szóra, kedves gesztusra.
Hát… én ismét beleesetem a szerelmnek nevezett mély és sötét verembe, pedig már a legelején tudtam, hogy lehet, életem következő nagy hibáját készülök elkövetni. – és láss csodát, mosolyogva sétáltam bele. –
Amikor elmúlik a kezdeti ragyogás, a Csoda átélése, hogy a Kedves a miénk lett és a lángoló szerelmes perceket felváltják a szürke hétköznapok, valami megváltozik. Bármennyire is próbálunk, fogadkozunk, hogy nálunk majd másképpen lesz, a kapcsolatok nagy része a mindennapok áldozatául esik.
De vajon mennyire? Mennyire húzhat be a munka, a pénz kergetése? Hol veszítjük el a másikat? Annyira rohanunk a pénz és a saját magunk által felállított követelmények után, hogy észre sem vesszük, ha a másik lemarad félúton?
Már fel sem tűnik, ha a MI-t felváltja a társas magány, amibe a lelkünk szépen lassan elsorvad? Mért gondolják a férfiak, hogy a figyelmes szavak, a kedves gesztusok csak addig kellenek, amíg nem adjuk be a derekunkat? Mint valami előre előkészített csapda.
Amikor pedig már benne vagyunk – de nyakig – , akkor hírtelen felváltjuk Mi a férfiak rajongását és odafigyelését. Onnantól mindent beleadunk, mert visz a szerelmes szívünk előre. Mosunk, főzünk, takarítunk – ami rendjén is lenne – de az már rohadtul nem korrekt, hogy csak mi szeretünk, óvunk, féltünk, kedveskedünk – ha kell erőnkön felül – és nekik ez mind természetes. Csak adunk, adunk és adunk. Magunkból, Magunkat.
De mikor van az elég? Hol szólal meg bennünk, hogy én ennél több vagyok! Meddig vagyunk képesek adni, tenni és olykor cserébe nem hogy nem kapni semmit, de inkább méltatlan, degradáló szavak jönnek felénk. Mikor vesszük észre, ha a kapcsolatot már csak mi egyedül tartjuk életben, s csak nekünk fontos?