A svéd Clawfinger igazi rap‑metal legenda: olyan név a metal világában, amellyel még az is találkozott, aki soha egyetlen dalukat sem hallotta. A kilencvenes évek elején az elsők között voltak, akik a súlyos riffeket rap‑szövegekkel ötvözték, és egészen a 2007-ben megjelent Life Will Kill You albumig folyamatosan szállították a jobbnál jobb lemezeket.Aztán érezhetően elfogyott a lendület. A zenekar 2013-as feloszlását egy rövid csend követte, de 2015-ben már vissza is tértek, és azóta is aktív, meghatározó szereplői a metal színtérnek. Új albumukra azonban egészen mostanáig kellett várni: a friss lemez 2026 márciusában jelent meg, így közel húsz év telt el az előző stúdióanyag óta.A hosszú szünet okairól, az új anyagról, a technológiáról, a turnékról és a jövő terveiről beszélgettem Zak-kel, a zenekar közvetlen és barátságos frontemberével.
Áron: Zak, beszéljünk az új lemezről, ami Before We All Die címmel jelent meg de előtte muszáj szót ejtenünk arról hogy 19 év telt el az előző album óta ami elég sok idő. Adja is magát a kérdés: mi történt a két lemez között? Tudom, hogy anyagi és személyes változások is voltak, és azt is tudom hogy a zenekar mellett polgári állásotok is van.
Zak: A lényeg talán az, hogy egyszer csak eljött a valóság pillanata. 1993 és 2008 között szerencsések voltunk: a zenélés volt a megélhetésünk. Nem sok zenekarnak adatik ez meg és a mai napig hálásak vagyunk azért hogy nekünk viszont igen. Aztán megváltozott a lemezkiadói üzlet, gyerekek születtek, kapcsolatok jöttek‑mentek, barátok és családtagok távoztak — egyszerűen az élet történt. Egy időre talán kicsit kihűlt a szerelem az egész zenekarosdi iránt: amikor hét albumot kiadsz, turnézol, és ez az egész dolog ismétlődik akkor egy idő után a „éhség” csökken. De lassan visszajött a szenvedély és a zenélés iránti vágy is: valójában soha nem hagytuk abba teljesen a zenélést, csak volt egy év, amikor egyáltalán nem játszottunk — talán 2013–14 körül — és azt hittük, vége. De ha hét albumod van és hagytál magad után egy örökséget, nem tudsz csak úgy elsétálni tőle. Nap mint nap emlékeztet valami arra, hogy Zak vagyok a Clawfingerből (nevet) — tudod ez azért nagyon jó érzés, mert azt jelenti, hogy csináltunk valamit, ami számít.
Áron: Úgy hallottam, hogy eredetileg EP volt tervben. Mi változott, hogy végül ebből egy teljes lemez lett?
Zak: Az elmúlt években időnként kiadtunk egy-egy dalt és ezek szépen lassan visszahozták a dalszerzés ízét.(nevet)
Elkezdünk újra dalokat írni, átnéztük a régi ötleteket, tudod „kotorásztunk a ládákban”. Aztán 2022 vége felé vagy 2023 elején volt egy Zoom‑megbeszélés a menedzserünkkel: azt mondta, van hat–hét dalunk, mi lenne, ha írnánk még párat, és kiadnánk egy albumot, mielőtt mind meghalunk? Nevettünk, mert tényleg rég volt már lemezünk és tudjuk hogy értette ezt a dolgot, hiszen öregszünk. Aztán azt mondtuk: miért ne? Ha írunk még három dalt, és rátesszük az utolsó két kislemezt is, kész az album. Valaki bedobta a „Before We All Die” címet — félig vicc volt persze, de közben nagyon is találó.
A cím és a szövegek együtt adták az egész koncepciót: van egy befelé forduló rész — „mit tettem eddig az életemmel?” — és egy külső, társadalmi rész: tönkretesszük az egyetlen bolygót, amin élnünk kell. Szó szerint bombává alakítjuk a Földet különböző módokon — ebből jött a borító ötlete is.
Áron: Az előző lemez még 2007-ben jött ki. Szerinted azóta jobb, vagy rosszabb lett a világ?
Zak: Ugyanolyan elbaszott (nevet) De tényleg, nem mondanám hogy rosszabb lett de azt sem hogy jobb. Akkor is elbaszott dolgok befolyásolták a világot ahogy most is. Talán a digitális zaj volt kevesebb, nem érte ennyi impulzus az embereket, de ezt sem mondanám feltétlenül rosszabbnak. A digitalizáció sok jó dolgot hozott magával, meg persze új problémákat. 2007-ben a zeneipar is más volt, de itt is sok jó meg rossz dolgot hozott a digitalizáció. Többen hallgatnak zenét és könnyebben, de az előadók a töredékét kapják meg pénzben a zenéjükért.
Áron: A dalszövegeid híresek arról hogy tűpontosan reflektálnak a minket körülvevő világra. Mi inspirálta az új album szövegeit?
Zak: Minden, ami körülöttünk történik, beszivárog a dalszövegekbe. Nem feltétlenül írtam konkrétan például az AI‑ról, de mint jelenség ott rejlik a szövegek között. Az A Perfect Day alapötlete például egy Instagram‑sztori: mindenki tökéletes életet mutat, pedig senki valósága nem olyan. Sokan úgy érzik, bizonyítaniuk kell a gazdagságot és a sikert, pedig sokan örülnek, ha van tető a fejük felett és étel az asztalon. A Big Brother a valóságshow‑k és a megfigyelés kultúrájáról szól — minden adatunkat tárolják, és ez befolyásolja, mit látunk a feedünkben. Ez a fajta kontroll ijesztő, de annyira megszoktuk, hogy már nem is kérdőjelezzük meg.
De itt van a telefon (mutatja a mobilját). Egész nap nyomkodjuk, ott van a kezünkben, mindent ezen csinálunk. Egyszerre imádom és utálom az egészet.
Áron: Ugyanez nálam is, még az interjú előtt közvetlenül is erről hallgattam a “Scum” című dalotokat, pedig itt ültem már a gépnél.
Látod? Ilyenek vagyunk.(nevet)
De hasonló a „woke” jelenség jó és rossz egyszerre: fontos mozgalmak születtek — Black Lives Matter, MeToo —, de néha az emberek félnek kimondani, amit gondolnak. Ha ez az eredménye, az veszélyes. Szerintem beszélni kell, el kell mondani a véleményünket, és vállalni a következményeket, ha valami rosszul sül el. Ez az egész cancel culture ami kinőtt belőle, annyira rémisztő és kezelhetetlen is. Az egyetlen dolog amit tehetünk hogy megpróbálunk a közvetlen környezetünkre valahogy pozitív hatást gyakorolni, még akkor is ha tudjuk, a világot lehetetlen megváltoztatni. Órákat tudnék ezekről beszélni, mennyi időd van? (nevet)
Áron: Az a baj hogy csak fél órát kaptunk az interjúra, de legközelebb csinálunk akkor egy hosszabb beszélgetést. Beszéljünk még picit az új lemezről. Melyik számokra vagy a legbüszkébb az újak közül?
Zak: Mindig a legfrissebb a kedvenc — most a Before We All Die címadó szám áll hozzám a legközelebb, mert ez volt az utolsó, amit felvettünk. Nagyon szeretem a Going Down Like Titanic-ot és a Ball and Chain-t is.
Utóbbi azért különleges, mert ritkán használunk „hagyományos” refrént; jó néha kilépni a megszokottból és hagyományosabb éneklést is bevállalni. Egyébként sok dal hosszú érési folyamat eredménye: vannak számok, amelyek öt‑hat éve várták a végső formájukat, és van, amit idén nyáron írtunk — a címadó is ilyen volt: tudatosan akartunk még egy számot, hogy tíz új dal legyen, és hogy a lemeznek legyen egy összekötő címdala.
Áron: Mit vársz ettől az albummal kapcsolatban a mai zeneipari környezetben?
Zak: Őszintén? Nem várok sokat a fizikai eladásoktól. Az a pár ezer ember fogja megvenni, aki tényleg szeretne valamit kézbe fogni. Ma már nem az történik, mint régen, amikor 400 ezer példányt adtál el — az csak a legnagyobbaknak megy.Például a Metallica szintjén, nekik simán összejönnek ezek a számok, még saját vinyl gyáruk is van.
A mai világ a folyamatos single‑kiadásról szól: fenn kell maradni a radaron, folyamatosan jelen kell lenni.A kiadók is teljesen más szerepet töltenek be mint 10 vagy 20 éve. Nem mondom hogy akkor jobb volt persze.
Elfogadom, hogy most viszont ez így működik. Nem feltétlenül tetszik, de ez a realitás. Amit várok: hogy a régi rajongók örüljenek, és talán a fiatalabb generáció is felfedez minket. Alapvetően pesszimista vagyok — így ha rosszra számítok, minden jobb lesz, mint vártam. De a legnagyobb jutalom számomra az, hogy még mindig élünk, játszunk fesztiválokon, és az emberek ismerik a dalainkat. Gondolj bele 1989 óta visszük az együttest, az 37 év! Hatalmas elismerés hogy ennyi idő után még benne tudunk lenni a zenei körforgásban és az emberek szeretik a dalainkat.
Áron: Néztem az új lemez vinyl bemutatóját és nagyon tetszett a kép a gatefold-on. Viszonylag ritka ez a fajta lazaság egy “kemény” csapatnál.
Zak: Tudod ez a legszebb az egész mai Clawfingerben: azt csinálunk amit akarunk, ömagunkat adjuk, minden póz nélkül. Elegem van már a sok “minél szigorúbb arcot vágunk” képektől, ezek ilyet csináltunk már. De hány olyan képet látsz ahol 50-es férfiak kéz a kézben sétálnak a kamera felé? (nevet)
A kép amúgy teljesen spontán módon született, a fotós mondta hogy fogjuk meg egymás kezét, mi meg úgy voltunk vele “miért ne?”. Barátok vagyunk, testvérek vagyunk, szeretjük egymást. Ezt tükrözi ez a kép is, nem érdekel minket semmi elvárás, önmagunk vagyunk. Amikor szóba került a lemez és képeket kerestünk, azonnal eszünkbe jutott ez a kép. Tökéletes választás (nevet)
Az új kiadó szerinted miben tud nektek a legjobban segíteni?
Ami a kiadót illeti — igen, aláírtunk a Reigning Phoenix‑szel. Jó jel, hogy érdeklődtek, de még korai bármit biztosra mondani. Remélem, jól dolgoznak majd, és segítenek eljuttatni a zenét az emberekhez. A lemezkiadókban mindig van kockázat — sosem szabad vakon megbízni bennük —, de az aláírás egy jó kezdet. Gyönyörű fizikai kiadványok készülnek az új lemezhez mint például ez (mutatja a Before We All Die mediabook verzióját) meg kettő vagy három különböző színű vinyl, szóval ez az ő érdemük. Már csak az a feladat hogy el is jusson sok emberhez (nevet)
Áron: Néztem a turnéállomásokat és sajnos most nem jöttök Budapestre: a legközelebbi állomás hozzánk Bécs. Miért maradt ki Budapest, és mire számíthatunk a közeljövőben? Van esély hogy újra Budapesten léptek fel?
Zak: Sajnos most nem tudunk olyan hosszú turnét vállalni, mint régen. Mindannyian 54 és 65 év között vagyunk, sokunknak van civil munkája és a gazdasági realitások is beleszólnak. Tudod amit mondtam már: szembejön a realitás. Jelenleg két hét és néhány fesztivál fér bele; eddig körülbelül nyolc fesztivál szerepel a tervekben, néhányat már be is jelentettünk. Nem vagyunk már 25 évesek — nem bírjuk azt a hét hetes, folyamatos turnézást. Ha a Rolling Stones szintjén lennénk, más lenne: konténerekkel, családdal, mindennel. De mi kisbuszokkal járunk, és ez ebben a korban már nagyon fárasztó. Ettől függetlenül bármi megtörténhet: lehet, hogy több dátum jön, lehet, hogy nem. A Clawfingernél sosem lehet teljesen előre látni a jövőt — én nyitott vagyok mindkét lehetőségre.
Áron: Ha egyetlen kívánságod lehetne a Clawfinger következő öt évére, mi lenne az?
Zak: Az, hogy továbbra is élvezzük ezt az egészet. Ez a legfontosabb. Ha nincs meg a zenélés öröme, akkor minden más értelmét veszti. Persze jó lenne ha anyagilag is sikeres lenne a zenekar, hogy újra meg tudjunk élni a zenéből és szeretnék világbékét (nevet) hogy biztonságosan turnézhassunk bárhol. De őszintén: a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a zenélés közben.
Áron: Köszönöm, Zak — nagyon jó volt beszélgetni és köszönöm az őszinteségedet.
Zak: Köszönöm én is, élveztem én is a beszélgetést!