Ha a kitartás és a szorgalom önálló olimpiai sportág lenne, Axel Rudi Pell világcsúcstartó lenne a győzelmek tekintetében. A Steeler-es éveket is beszámítva 1984-től 26 album, illetve megannyi válogatás és élő kiadvány az évek során azért önmagáért beszél, de az is, hogy a 40 évnyi nagyipari termelés milyen tartalmat eredményez. A hagyományoknak megfelelően 2024-ben sem maradunk Pell-lemez nélkül, az idei, a 22. szólóalbum a Risen Symbol címet viseli.
Pell mester szólópályafutása sok-sok helyen futott párhuzamosan Yngwie J. Malmsteen gitármágus karrierjével, csak még az utóbbi – összeférhetősége, illetve annak hiánya okán – mára már gyakorlatilag tényleg önállóan készít el egy kiadványt, hősünk, feltehetően sokkal emberibb hozzáállása miatt már 11 éve ugyanazzal a kísérőzenekarral gyártja albumait, legutoljára 2013-ban váltotta a dobok mögött Mike Terrana-t Bobby Rondinelli, de a Hardline izomtorka, Johnny Gioeli is már 26 éve hű dalnoka a német gitárosnak.
Miért is fontos az állandóság hangsúlyozása itt és most? Azért mert ez az új lemez sem lett jobb vagy rosszabb, mint sok elődje, harmonikusan simul bele az életműbe a legkisebb kilengés nélkül, gondolom, a rajongók legnagyobb örömére.
Elsőként megkapjuk az elmaradhatatlan instru-introt, majd – szó szerint – belecsap a lecsóba az ötösfogat. (Apropó, régi gondolatom/kérdésem, hogy ezek az introk megalapoznak-e a továbbiaknak, vagy egyszerűen helykitöltő/felesleges elemek egy album esetében?) Talán az utóbbi évek egyik legintenzívebb, igazán lendületes, véleményem szerint dalcsokor legjobb dalával, a Forever Stronggal indul a valódi menet, klasszikusan felépítve, lendületvesztés nélkül, kiváló ritmusgitárral. Gioeli is veszi a lapot, hozza a szerepét, a refrén megszokottan kúszik a hallójáratba, a szóló pedig fütyülhető, nincs túlbonyolítva, ez egy speed-hard sláger, ideális lemez- és koncertkezdő.
Bár a lendület ezután lankad, de a nagyon hasonló felfogásban fogant Guardian Angel, Darkest Hour, Hell’s On Fire és a Right On Track képesek fenntartani a figyelmet, nem utolsó sorban a dallamoknak, de igazán figyelemreméltó dolog nem történik bennük, inkább olyanok ezek a dalok, amilyenek lenni szoktak, hozzák az átlagot.
Aztán nagyon bátornak érezhette magát egy szép napon Pell úr, mert sikerült (illetve nem!) hozzányúlni az egyik legnagyobb klasszikushoz, a Zeppelin Immigrant Songjához is. Megszokhattuk már tőle, hogy feldolgoz örökérvényű dalokat, mint a Hallelujah vagy a Paint It Black, de ahogy azok sikerültek, illetve maga a feldolgozás ténye is erős kérdéseket keltett bennem. Nem voltak alaptalanok a félelmeim, a feldolgozás ezúttal nem újrajátszást, hanem átrendezést és kiegészítést is jelentett, kaptunk egy teljesen felesleges szólót ide, ami ráadásként éppen elvette a dal jellegét lendülettöréssel. Szerintem ebben az esetben nem nyert, aki mert, hanem a vakmerően hazardírozott, feleslegesen… Talán ha egyszer egy kevésbé nyilvánvaló „örökzölddel” próbálkozna
Az Ankhaia a maga tíz percével megint csak az a típusú felvétel, amelyeket nem tud (vagy akar) a mester elengedni. Nyilván ronggyá hallgatta már a Rainbow Stargazerjét (ki nem?), sem a lassú dallamvezetéstől, sem a nagyívű énekkoncepciótól, de még a (amúgy az egész albumon is vissza-visszatérő) keleties gitártémáktól sem tud elszakadni. Mondjuk, ami ott úttörő és természetes, sőt nagyszerű és kiváló volt, itt izzadtságszagú, csöpögős és erőltetett, már ez a szómennyiség is sok róla…
Megkapjuk még a következő The Ballads válogatásra a Crying In Pain-t, illetve a záró Taken By Storm-ot, utóbbinál azért a szóló tetszik még annak ellenére is, hogy Blackmore szelleme itt is tiszteletét teszi, levezetésnek azonban tökéletes, bár maradandó élmény.
Vegyesek tehát az érzelmek a Risen Symbol kapcsán. Ha újszülött lennék, biztosan örülnék, ha első dallamként ilyen jellegű és minőségű zenéket hallanék, de aki már látta és hallotta Axel Rudi Pell zenei hatásait, azért csak megrökönyödik azon, hogy ennyire szükséges-e újraalkotni azok régi dalait. A másik kérdés a tömegtermelés. Évente gyakorlatilag egy kiadvány, majdnem kétévente új dalokkal. Nem tenne-e jót, ha többet érlelődnének a dalok, esetleg más is odaférhetne a produceri-zeneszerzői asztalhoz? Nyilván ezek költői kérdések, alanyunk erről másként gondolkodik, gondolom a turnék és merch termeli a pénzt, a koncerteken pedig megjelenik a kemény mag. Nekem azonban ez a teljesítmény kevés ahhoz, hogy élőben is kíváncsi legyek a bandára, a németes precizitással elém letett, minőségileg átlagos és jobbára azonos mintára készült dalok engem nem villanyoznak fel, pedig szerintem hősünk tudna jobbat is, Gioeli pedig meg is érdemelné… Akkor talán azon az olimpián a tényleges teljesítmény és tartalom lehetne dobogós!
6/10