Üdv a Teamben-írta Ricsi tegnap esti levelében. Valamiért úgy gondolta, jobb ha közlök az oldalán, mint ha nem tenném. Ha sejtelme beigazolódik, én boldogabb leszek, és tudom, hogy ő is.
90-ben láttam meg egy budapesti kórház csempéit, ráadásul császár metszéssel operáltak ki anyám tinédzser testéből. Padlócirkáló voltam még mikor vidékre költöztünk, és 9 éves voltam amikor beirattak zeneiskolába, klasszikus-gitár szakra, ami gyökeresen változtatta meg az egész gyerekkoromat, és a sorsomat is.
A középiskolában megmérgezett a líra, és a könyv. A nagyrészt szellemi magányban eltöltött szürke hónapok, melyek évekké hízlalták magukat minduntalan a könyvek narkotikum szerű használatára sarkalltak. Egy néma eszközzé, melyből a külvilág semmit nem lát, belül mégis világok születhetnek, és halhatnak el.
Eközben a komoly zene mellett magántanárnál jazz összhangzatot, és jazz gitár technikákat tanultam, mely megmutatta a zene színességét, a zenei fogalmak szinonímáit, és úgy éreztem magam, mint egy tanyasi naív festő, aki éveket festett a külvilágtól elzárva 6 színből, és betéved egy pesti művészellátóba.
Ekkor értettem meg hogy „egy zene létezik, de vannak külön stílusok” vagy egy másik megfogalmazásban -melyet első mesteremtől tanultam „Nem kell címkézni túl sokat. Jó meg rossz zene van.” Töménytelen mennyiségben hallgattam mindent. Komoly- és könnyűzenét. Mainstream jazz-t, funk-ot, prog. metált, trash-t, fusion-t, egszóval mindent ami a kezem ügyébe került.
A zene ezután a fővárosban bérelt nekem hétköznapokat. Élménydús időszak volt.
Jelenleg a Trick nevű formációban próbálom kiteljesíteni zenei, és irodalmi törekvéseim, melyben a legjobb gyermekkori barátaim vannak segítségemre.
Hello Világ!