Egész évben nem lehetett okunk panaszra a felhozatalt illetően, de az év vége így is jól besűrűsödött koncert ügyileg. Ezzel együtt nem lehetett kérdés, hogy december közepén ott kellett lennem kedvenc ezredforduló utáni magyar zenekarom, az alapításának 15. évét celebráló Grand Mexican Warlock budapesti fellépésén.
A banda fő motorja az elsősorban a rendkívül egyedi hangzású, a sokszínű magyar post-hardcore színtér élvonalába tartozó The Idoru dobosaként ismert Szabó László, aki a Grandben gitárt ragadott, és a dalszerzői feladatok nagyrészét is magára vállalta. 2009 és 2019 közötti, első korszakában három nagylemezt készített az időközben többször megváltozott felállású csapat, amelyeken bámulatos rock/fúziós zenei rálátásról – némi metallal fűszerezve – és a folyamatos megújulás kivételes képességéről tett tanúbizonyságot. Legnagyobb örömömre, a tetszhalott állapot alig néhány évig tartott, és a Grand 2023-ban új lemezzel jelentkezett. Az Eulogy méltó folytatása az életműnek, s a feltérképezett, illetőleg a Grand-hangzásba foglalt zenei spektrum tovább szélesedett rajta. Az utóbbi években meglehetősen keveset koncerteztek a srácok, így talán nem kell túlzottan pironkodnom amiatt – na jó, azért de –, hogy idén csak most az egyszer láttam őket színpadon. Mindenesetre, azt biztosan sokáig bántam volna, ha ezt a bulit (is) kihagyom.
A deszkákat a Third Planet melegítette be. (Kellett egy kis idő, mire leesett, mit is takar a zenekarnév: a Naprendszer harmadik bolygója, vagyis a Föld – zseniális!) Ők a Grandhez hasonlóan hatan vannak. Zenéjüket space punkként írják le, és szerencsére némi magyarázattal is szolgálnak a bemutatkozásukban, amely alapján továbbra sem értem, miért lenne punk, amit játszanak – talán a DIY, megalkuvásmentes attitűd miatt -, de azért nagyjából összeállt a kép. Előrebocsátom, a kezdeti ellenérzések után – amelyet elsősorban az Odaát című friss dal ébresztett – néhány szám után meggyőztek élőben, és immáron én is várom a 2020-as debüt album 2025 elején érkező folytatását. A T-0 című bemutatkozás többségében angol nyelvű dalaiból szép számmal felcsendült ezen az estén, aminek különösen örülök amiatt is, mert a magyar nyelvű számoknak számomra túl erős „magyar alter” éle van amellett, hogy egy adott nóta egyszerre képes David Bowie-t, a (kései) Led Zeppelint, az Incubust vagy a U2-t eszembe juttatni. Mindazonáltal, a Third Planet dicséretre méltó módon a saját útját járja, melyhez impozáns színpadi jelenlét társul, nemcsak az örökmozgó énekes, de a kiemelkedően precízen és ötletesen pengető gitáros, az arányos, feszes játékú dobos, a zenét fontos lüktetéssel gazdagító basszer, az egyszerre minimál és izgalmas témákat hozó billentyűs és nem utolsó sorban az indokolatlanul gyakran visszahúzódó, pazar hangú énekesnő által. Azt hiszem, ott a helyem a márciusi albumbemutatón…
A Grand az első albumos Constellationsszel kezdett, az egyik legösszetettebb dalukkal, amely sokrétűsége révén jól megadta az alaphangulatot a kétórás(!) koncerthez. Ezt követően visszafelé haladtak az időben, vagyis a négyes korong dalait a hármas követte, és így tovább. Az egyes lemezek darabjait az aktuális felállás játszotta el, így Nagy Dávid dobost Somló Dániel és Pap Dávid, Reich Tamás gitárost pedig Áron András ’Apey’ és Maksi Csaba váltotta a megfelelő időben, míg Szabó László mellett Mohácsi Mátyás basszusgitáros, Hegyi Áron billentyűs és Bodóczy Zoltán ’Undos’ énekes végig a színpadon maradt. 120 perc kifejezetten hosszú játékidő, irtózatos munka lehetett összerakni ezt a programot, ugyanakkor sokat elmond a zenekarhoz való viszonyulásomról és nem kevésbé a Grand koncertteljesítményéről, hogy bőven elhallgattam volna őket még egy ideig. Ezzel együtt egy remek setlistet állítottak össze, szerencsés módon számomra minden kulcsdal elhangzott. A Eulogy-ról az Unfulfilled és a Black God ilyenek. A Holy Water élőben eleinte furcsán poposnak hatott, de a „doomos” finálé már abszolút a helyén volt. A III LP-ről a Main Stage-dzsel indítottak, jött is a libabőr, majd a blokkot a Vexed zárta, személyes kedvencem a lemezről.
Kevés magyar albumhoz fűz annyi kedves emlék, mint a Hell Sweet Hellhez, és nem meglepő módon ez a kedvencem tőlük. A Fragments sem egy gyenge tétel, de ebben a kontextusban mondhatjuk, hogy kellemes felvezetőként szolgált az egyik legkomplexebb, és élőben valahogy még több izgalmat hozó Crack The Stone előtt. Ez volt a koncert egyik csúcspontja, egy mélyen bevésődő momentum, amely képes rá, hogy a zenekar elévülhetetlen erényeire emlékeztessen. És bár okkal hihettük, hogy élvezetben innen már nincs feljebb (na jó, azért egy-két jolly joker evidenciában volt tartva), érkezett a Love Struggle, amelynek átvezetésében Undos szokás szerint az eredeti felvételnél jóval extrémebbre vette a figurát, megint kicsit másképp, megint bitang ütősen, a dal pedig szokás szerint húzott, mint egy gőzmozdony. A HSH blokkját pedig csakis a Birds In Cage koronázhatta meg; így is történt: mindenkori második kedvenc Grand-nótám sokadszor is teljesen elvarázsolt.
Az Aeonsról elsőként minden idők egyik legjobb album/karrier nyitódala, a sajátos pszichedeliát nyújtó Dawn csendült fel, azt követte a főblokk zárásaként az álmodozós Reborn With The Sun. Nem tudom, a ráadásban eljátszott három dal – további kettő az Aeonsról és közöttük a szintén magas finálé-potenciállal bíró Despite The Protagonist a legutóbbiról – fordított sorrendben nagyobbat ütött volna-e, de a Gravity Pin révén egészen biztosan így is, úgy is a sztratoszférában kötöttem volna ki. Szuper lett volna, ha a speciális alkalomra tekintettel az eredeti szaxofonos betéttel játsszák, de a jól bevált gitártémával ugyanúgy kifogástalan volt hallani a legnagyobb favoritomat. A Kis Hallban a jó szokáshoz híven nagyszerűen szólt mindkét zenekar, ami a Grand-élmény szempontjából a hab volt a tortán. Egyszerre volt szimpatikus és ébresztett némi hiányérzetet, hogy nem vett értékes perceket a zenétől a felkonf és a sztorizás, de az elhangzott tizenhét tétel úgyis többet mondott minden szónál: a Grand Mexican Warlock négy albumot és néhány egyéb szerzeményt felölelő eddigi életműve igazi kincse a magyar undergroundnak, és nagyon bízom benne, hogy legalább még egyszer ennyi jut ennek a kivételes csapatnak és a rajongóknak, években és albumokban. Az év (magyar) koncertje volt, ez nem vitás.
