Azért a doom kifejezési nyelve igazán az angol. Biztosan jól tud ez szólni szakavatott kézben magyar nyelven is, de azért az alapok (lásd: Black Sabbath) miatt nehéz elképzelni, hogy ez a fajta muzsika más nyelven is tud ilyen mértékben kifejező lenni. Ezt vallotta korábban a legendás Mood zenekar, illetve annak kimúlása nyomán az összes utódzenekar, így a Hegyi Kolos (gitár) és Holdampf Gábor (basszus/ének), Bánfalvi Sándor (ex-dobok) és Herczeg László (gitár) alkotta kvartett, a 2009-től aktív Magma Rise zenekar is, akiknek a Neither Land Nor Sea immár a negyedik albuma.
Ha hozzávesszük a jelen esetben is megkerülhetetlen Mood zenekar működését, illetve a Magma Rise eddig eltelt 15 esztendejét azért a rutin és stúdiótapasztalat szavak eléggé aktuálisak lehetnének az alkotás vonatkozásában, de, illetve talán éppen ezért, véleményem szerint a Neither Land Nor Sea talán az eddig legváltozatosabb és legjobban kidolgozott terméke a bandának.
A hősies és epikus hangulatot előre vetítő In The Presence Of God, a majd’ perces intro után a Such Thing As Time-mal indul a henger, ami nem is a sebességével, hanem a súlyával nyom agyon, hiszen itt mindjárt megérkezik az első, a bandára oly jellemző, fojtó öleléssel ringató doom riff. Gábor basszusának kíséretében simul össze a hangszeres szekció a kőkemény ütemekkel, amelyet az ismerősen erőteljes és kifejező orgánum tesz védjegyszerűvé. A kurta szóló ellenére a lassabb tempó alkalmas a nyakak bemelegítésére.
A játékosabb gitártémákkal kezdő Dressed Up As A Dream gyorsít egy kicsit a tempón, Gábor éneke itt erőteljesebbe vált, amolyan heroikus-epikus jellegűbe, szerintem ez a dal a legkomplettebb a lemezen. A lemezelőzetes Oblivion Of Oblivion – bár nem a legerősebbje a dalcsokornak – gitárjaival, narrációs középrészével mégis különlegessé válik, itt mintha a gitárok valóban énekelnének.
Szintén iskolában kellene tanítani a címadó szerzemény utolsó harmadában elhangzó gitármunkát, nem tudom, hogy miként született a dal, de tény, hogy ott a feeling tényleg elvisz magával. A Born Of Waste a maga változatosabb tempójával és a dallamvezetésével tűnik ki, a Tool-szerűen kezdő Days Buried Faced-Down gyorsabb, már-már rockosan zakatoló, majd egy pompás szólógitárszólóban csúcsosodik ki. Hozzáteszem, a zenekar a dalt Lénárd László emlékének ajánlja, így a mondanivaló nehézsége azért csak rátelepszik az atmoszférára. A Dragging Eye Movements szintén tempósabb darab, valójában a maga tipikus egyszerűségével megmutatja, ezek a zenészek honnan is jöttek és hol is van letéve az alapkő.
Az csattanó mégis a végső I Am-mel érkezik el, a banda igazi doom himnuszt alkotott, gyakorlatilag a fent említett összes pozitív jelző illik erre a dalra. Kiváló, játékos gitármunka, változatos ütem és egy kimagasló refrén, ügyes dalszerkezettel. Az első gondolatom, hogy My Dying Bride került a lejátszóba, de a zenekar zsenije abban tűnik ki, hogy ennek ellenére varázsolnak belőle egyedi felépítésű és fogós dalt, csak a felsőfok, ha szintet kell besorolni.
Szóval a negyedik Magma Rise album önálló entitás, lélekkel teli dallamokkal kombinált, a hatásokat nem másoló, inkább őszinte tisztelettel kiemelő, nagyfokú eredetiséggel bíró alkotás, a névnek megfelelően izzó, kitörő lávafolyam. A hangszerek az elvárt szintén, kiválóan működnek önállóan és együttesen is, külön kiemelendő az időközben az együttesből távozó Bánfalvi Sanyi alapozása és a gitárok simulékony harmóniája. Őszintén mondom, bár tudom, ez nagyon is rétegzene, azt kívánom minél többen ismerjék meg ezt az érzelemgazdag minőségi muzsikát, mert alkalmas arra, hogy világszerte – és nem a beavatottak körében – ismert és elismert legyen. HAIL TO DOOM!
10/10