Nos, mivel ezt az írást mindig is szerettem, ezért döntöttem úgy, hogy elétek tárom. Viszont ami eddig visszatartott, az az, hogy nem szeretnék politizálni ezen az oldalon. Ezt sokszor, sok helyen megtettem már, és bele is fáradtam. Ennek, és az írás enyhe politikai felhangjának ellenére úgy döntöttem, hogy mátol ezt is elolvashatjátok! 🙂
Kicsit féltem, mikor elõször megtudtam, esszét kell írnunk a Hazáról. Persze van olyan, akinek ez egy nagyon könnyû feladat, de én féltem tõle, ugyanis nem akarok elcsépelt dolgokat, üres frázisokat, közhelyeket durrogtatni, így inkább kicsit sajátos felfogásban igyekszem megközelíteni ezt a témát.
A Haza. Jelenleg számomra ez a szó olyan dolgot jelent, amit nehéz körülírni, viszont nem lehetetlen. Azonban mielõtt ezt megtenném szükséges kicsit beszélnem a családi hátteremrõl, és a gyermekkoromról is.
A mi családunk felnõtt tagjai sajnos az elõzõ rendszer bûvöletében élték le életük nagyobbik felét, és ez az én nevelésemre is kihatással volt. Nekem soha nem beszéltek Trianonról, nem meséltek az elszakított területekrõl. Minden kapcsolatom a történelemmel és magyar mondavilággal a Hetvenhét Magyar Népmese volt, ami azért valljuk be, nem valami sok.
Gyermekfejjel hidegen hagyott a politika, de az általános iskolai olvasás órákon mindig elsõként jelentkeztem, ha valami történelmi olvasmányt, mint amilyen a Búvár Kund is volt, kellett felolvasni.
Az igazi „megvilágosodásomra” nagyjából az általános iskola 7. osztályáig kellett várni. Ekkor kaptam egy jó barátomtól egy Magozott Cseresznye kazettát kölcsön, amin volt egy Trianon címû szám. Elõször nem értettem, mirõl is énekelnek, hiszen még nem tartottunk ott a tananyagban történelembõl, és csak sejtettem, mirõl is akar szólni.
Aztán eljött az idõ, mikor vettük az elsõ világháborút, majd a trianoni békediktátumot, és kezdtem megérteni, mirõl is szólhat a dal. Kiskoromban sokszor aludtam az apai nagyszüleimnél, akiket nagyon szerettem. Az anyai nagyszüleim sajnos még a születésem elõtt elhaláloztak, így nem tudtam megismerni Õket. Mikor a nagyszüleimnél aludtam sokszor elõfordult, hogy a nagypapámmal, aki rendõr volt az átkosban, még közvetlenül a Rákosi-terror alatt, szalonnát sütöttünk a kertben. Ilyenkor megkértem, meséljen nekem a háborúról, amit Õ tizenegynéhány éves gyermekként élt át. Sokat mesélt kegyetlen orosz tisztekrõl, és kedves német katonákról, és sosem értettem, akkor miért vált Õ is az oroszok rendszerének kiszolgálójává. Mindig arra fogta, ott volt Édesapám, akit fel kellett nevelnie. De ez nekem kevés volt, hiszen voltak, akik nem tették meg ezt, és mégis felnevelték gyermekeiket.
Mindez 12-13 éves fejjel még komoly gondolatnak számított, és nem is tudtam vele dûlõre jutni. Aztán sokat kezdtem foglalkozni a magyar történelemmel, amirõl akkor még nem tudtam, hogy a tankönyvekbõl csak az igazság elferdített változatát tudhatom meg. Bár lehet, ha tudtam volna, akkor is olvasom, hiszen valamivel csillapítani akartam tudásszomjam.
Akkor változtak meg igazán a dolgok, mikor elkerültem középiskolába, és a zsebpénzem megnövelte Édesanyám, így már tudtam magamnak különféle könyveket venni. Aztán megismerkedtem iskolám könyvtárosával, Gergely Péterrel, aki úgymond a helyes útra terelt.
Rengeteg könyvet, és nemzeti rockzenét, késõbb népzenei kazettákat kaptam Tõle. Majd idõvel útmutatást, segítséget, és gondolatserkentõ beszélgetéseket. Ekkor, 14 éves fejjel belesodródtam a politikába.
Ekkor kezdett komolyabban foglalkoztatni, hogyan tud valaki élni anélkül, hogy legalább életében egyszer meghallgathassa a Föld szívdobogását. Persze, nekem könnyû volt, alig néhány kilométerre Dobogókõtõl. Akkor jött divatba a nyári szabadság idején Horvátországba utazni. Valamiért engem nem vonzott a tengerpart. Szívesebben mentem volna megnézni a hortobágyi kilenclyukú hidat, megmászni a Kékes-tetõt, úszni egyet a Balatonban. Ez utóbbi azért mondjuk vicces egy kicsit, ugyanis rettenetes víziszonyom van, és ha meglátom a Dunát buszból, vagy vonatból, rögtön elfordítom a fejem…
Emlékszem mekkora csalódásként éltem meg a 2004. december 5.-i népszavazás kudarcát, és talán nem vagyok ezzel egyedül. Éppen ezért esett rosszul, mikor Felvidéken, számomra Szlovákia nem létezik, szememre vetették kinti testvéreim, hogy mi itt az Anyaországban „szarunk rájuk nagy ívben!” Hiába meséltem nekik, hogy akkor én még nem szavazhattam, de ezt ellensúlyozván éjszakáim nem kímélve 3750 igen-igen plakátot ragasztottam ki falumban, és környékén. Nekik ez csak „mese” volt. Késõbb persze együtt sírtunk, és fogadtuk meg, majd mi változtatunk ezen a helyzeten.
Legmesszebb akkor jártam ettõl az Országtól, mikor elvittem a barátnõmet az elsõ évfordulónkon Párizsba. Akkor néhány napig ámulatba ejtett Franciaország, annak ellenére, hogy komoly fenntartásaim vannak velük kapcsolatban. Mégis az jelentette a legnagyobb örömet, mikor az Eiffel-torony lábánál annak magasságán ámulva megengedtem magamnak egy szaftosabb káromkodást, és a szalamanderbõl sok helyrõl az anyanyelvemen jegyezték meg: „Nem szép dolog ilyeneket mondani, de azért kurvára igazam van! :)”
Csak öt napig voltam oda, mégis alig vártam már, hogy hazaérjek. Szerintem akkor értettem igazán, mit is jelent, azaz inkább mit is jelenthet a Hazától elszakítva élni. Rájöttem, hogy Rákóczi is a bánatba halt bele, amiért nem jöhetett haza. Ezzel szemben az emigránsokat én nem tudom sajnálni, ezért akár meg is kövezhet akárki, mivel számomra az igazi magyar, aki itt maradt, és akár azt is vállalta, hogy felakasszák. Persze azért vagyunk emberek, hogy különbözzünk, így nem kell velem egyet érteni.
Sokféle megoldást kínálnak „nemzeti” gondolkodók a nemzetmegtartásra. Én azokhoz csatlakozom, akik tisztes családapaként legalább 3, de akár több gyermek egészséges értékrendek szerinti nevelésével szeretném sokáig táplálni még a Hazát. Érdekes, hogy egy olyan ember mondott nagyon jó gondolatot errõl, akirõl ma már szinte beszélni sem szabad. Õ volt Szálasi Ferenc. Nem vagyok elkötelezett híve, de ezzel a gondolatával egyet értek: „A nemzetvédõ katona, a nemzettartó paraszt, a nemzetépítõ munkás, a nemzetvezetõ értelmiségi, a nemzetmegtartó nõ, és a nemzet halhatatlanságának záloga, a magyar ifjúság hitvallása: Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!”
Végezetül egy idézetet választottam. Biztosan más is írt idézetet, alighanem nagy nevektõl, én mégis úgy döntöttem, egy kevésbé ismertet választok. Igazat megvallva, ez egy dalszöveg, mégis úgy érzem, illik ide, és ideális lezárása eszmefuttatásomnak.
Vádló Bitófák:
Kívánság
Ott egyem meg a harcmezõn az utolsó komisz kenyerem,
De ne legyen többé a Hazám akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme, védtem egy kócos szeretõt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg büszkén az Úristen elõtt.
Bizonytalanok most az órák, titokba burkolt holnapok,
De gyûlölöm a satnya várást, indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat tûz majd egy kis Magyar leány,
És csillagokkal lüktet szíve utánam õszi éjszakán.
Ha elbukom, hát volt értelme, védtem egy kócos szeretõt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg büszkén az Úristen elõtt.
Puskám csövébe virágszálat tûz majd egy kis Magyar leány,
És csillagokkal lüktet szíve utánam õszi éjszakán.
Remélem kevésbé voltam hagyományos, mint mások, de ez jött belõlem a téma kapcsán. Remélem az elolvasás legalább annyira szórakoztató és megható lesz, mint amennyire számomra a megírása volt.
Most is úgy gondolom, mint akkor. Nem kell velem egyetérteni! 🙂 És ezennel ünnepélyesen megygérem: Az oldal továbbra is tartózkodni fog a politizálástól, hiszen nekem is tele van a sejhajom már vele! 😉 Ellenben ezt a cikket még most is szeretem! Remélem Nektek is tetszett!