2023-ban alakult a No Martyr Collective, amely négy fiatal hardcore/metal formáció, nevezetesen a Beerzebub, a Bipolaris, a Devoid és a Witchthrone legénységét foglalja magába. A Győrben és környékén alakult négyes közösen első ízben vett be egy budapesti klubot, egészen pontosan a Dürer Kert kistermét. A zenekarok egységesen kb. 40 percet játszottak, s a következő bandának így 20 perc jutott az átszerelésre.
A koncetsorozatot ötödikként felsorakozó fellépőként a győri testvérbanda, a Phrenesis kezdte meg, akik két EP-vel és több kislemezzel, köztük a még forró Égesd ellel a tarsolyukban érkeztek. Sajnos a modern metalcore-ban utazó csapatot nem tudtam megnézni, csak pár hangfoszlány erejéig hallottam őket, ám az alapján úgy sejtem, rendesen rárúgták az ajtót az estére. Továbbá kétségkívül elnyerték a közönség tetszését, mivel egy folyosóhossznyi séta alatt vagy tucatnyi, az aznapi merch-ben is kapható Phrenesis-pólót viselő delikvenssel találkoztam.
A neo-thrash alapú, a vad csépelések mellett a mázsás groove-okat és szaggató riffeket szintén preferáló muzsikával támadó Devoid egy tapasztaltabb alakulat, ők egyebek mellett két albumot tudhatnak maguk mögött. Legutóbb 2023-ban jelentkeztek egy háromszámos kiadvánnyal, Shards címmel. A zene alapvetően kedvemre való, a nyers gitármunkát metalcore-osan disszonáns melódiák színesítik, a pusztító kettőnégyeket ügyes cinmunka gazdagítja, és az öblös énekkel se lenne gond, ha nem lenne ennyire monoton minden dalban. Mindenesetre, a Devoid egy nagyon jó kiállású, céltudatos brigád benyomását nyújtotta.
Utánuk a Bipolaris következett. A korábbi felvételek zömét is magába foglaló, 2021-es Sagittarius A* LP és az utána megjelent szerzemények egy HC gyökerekkel, ugyanakkor zenei és szövegi téren egyaránt sajátos fogalmazásmóddal rendelkező formációt mutatnak, akik aznap este a legvonzóbb produkciót jelentették számomra. Az unikális jelleget Németh Attila „Soma” frontember, egyébiránt kiváló beat-box előadása fokozta a beállás során. Az egyik fekete lyuk nevét viselő album címadója után rögtön a legzsenibb tételek közül való Óperencia csendült fel, a bizsergető basszusfutamával és kíméletlenül őszinte soraival. A műsor legerősebb mozzanatai közül való volt még a legfrissebb dal, a rövidesen megjelenő, háromszámos EP-n helyet kapó, a Watch My Dying-vezér Veres Gáborral rögzített Falak valamint a tech-thrash módon pusztító Terhek, a Barázdák EP-ről. Habár már a gyakran elvont, költői dalszövegek alapján nyilvánvaló a zenekar hitvallása, rendszerellenes beállítottsága, Soma egy szokványos underground koncert keretein túlmutató, korántsem csupán frusztráltságtól hajtva bíráló, hanem ezzel együtt kifejezetten motiváló hangvételű „minibeszédeket” tartott a dalok között, és az előadás második felében nem maradhatott el a közösségi köteléket tovább erősítő együtt guggolás sem.
A Beerzebub kvázi főzenekarként lépett a deszkákra, aktuális, Önkéntes sorstalanság címet viselő, még ki sem hűlt középlemezének három darabját a setlistjének fókuszába helyezve, amelyeket szinte stúdióminőségben szólaltatott meg a horda, beleértve a rendre remek dallamokkal operáló, tiszta énekes refréneket. A Beerzebub zenéjét korábban már dicsértem, amit továbbra is érvényben tartok, ezzel együtt a direkt, kormányellenes dalszövegek továbbra sem csúsznak nekem, azonban mindent egybevetve, az attitűd, az összhatás és a banda a nagyérdeművel való kommunikációjának minősége színpadon innen és túl tanítani való. Ahogy az várható volt, ők mozgatták meg a legjobban a szellősen telített kistermet, a többszöri moshpit mellett némi stagediving és egy aprócska wall of death is belefért. Ahogy az est folyamán többízben, ezúttal is történt vendégszereplés, ugyanis Soma „viszont-featelt” Lord BZB-éknál, bár sajnos nem jó mikrofont ragadott magához, így érdemben nem lehetett őt hallani.
A Witchthrone, a kollektíva tagok szava járása után szabadon, „éjsötét miséje” zárta ezt a HC/metal „házibulit”. A Beerzebub és Bipolaris tagokat is soraiban tudó, istentelen brigád műsorának gerincét a 2022-es dalgyűjtemény, a This Place Is Hell I Call It Home nótái adták, ám egy friss szerzemény szintén előkerült, amelyet a csapat önironikus módon „kamu black metal” címkével illetett. Valóban, nem számít színtiszta fekete fémnek a zenéjük, de vitathatatlanul értő módon nyúlnak a műfaj elemeihez, kihasználva azok remek atmoszférateremtését és zordságát, miközben black/death, sludge, crust, miegyéb elemek is feltűnnek az összképben. A zene alapvetően jól működik nálam, a dobmunka különösen, viszont a Converge-frontember Jacob Bannon vehemenciáját döbbenetes módon reprodukáló ének kivehetetlensége már sok volt nekem.
Furcsa módon, a legutóbbi düreres szeánszra bőséges kínálattal érkezett Witchthrone ezúttal nem rakott ki portékát a kifejezetten gazdagon megpakolt pultra, a többiek viszont igencsak kitettek magukért, felsők, CD-k és kiegészítők tekintetében egyaránt (be is húztam a „Bipo” lemez mellé egy gyönyörű fehér (!) pólót is). Bár ezen az estén a példás sikereket elért groove metal intézmény Omega Diatribe szintén játszott a város másik szegletében, a szomszéd teremben pedig a harmadik X-en túljutott Korai Öröm díjmentes beugró mellett bódította a nagyérdeműt, nem volt kérdés, hogy ez a line-up jelenti a tökéletes szórakozást számomra és a további jelenlévőknek.