Húsz éve indult – szó szerint – világhódító útjára hazánk kiváló fúziós/progresszív formációja, a Special Providence, akik a jeles évforduló alkalmából tető alá hoztak egy jubileumi miniturnét. A budapesti állomásnak az A38 Hajó adott otthont, a deszkák felhevítéséért pedig nem más felet, mint a szintén egy tekintélyes koncertkörutat bonyolító, experimentális extrém/black metal horda Rivers Ablaze.
Elsőre furcsának tűnhet ez a párosítás, de a két csapat tagságát látva van kapcsolódási pont: elsődlegesen Kertész Márton gitáros személye, aki a SP-ből történt távozását követően sötétebb, durvább vizekre evezett, és beindította Rivers Ablaze-re keresztelt egyszemélyes projektjét. 2021-től kezdve csatlakoztak hozzá jelenlegi társai, vagyis Purnhauser Pál basszusgitáros (Mind’s Mirrors, ex-Divided), Tadeusz Rieckmann dobos (Tyr, ex-Dalriada), Knapp Oszkár énekes (Grizzly, Wrong Side, ex-Insane), Ferenczi Márton „Moth” gitáros (Niburta, Fragda) és a koncert felállásban nem, csak a felvételeken szereplő Cséry Zoltán, a Providence társalapító billentyűse. A csapat egy komolyabb európai túrát tudhat maga mögött a Sear Bliss előzenekaraként, és annak „levezetéseként” csatlakoztak a tulajdonképpeni anyazenekar fellépéséhez.
A gitáros/dalszerző vezényletével működése első négy évében négy (!) albumot készített a Rivers, s ezen az estén mindegyik lemez képviseltette magát legalább egy dal erejéig. A műsort a tavalyi, kiválóra sikerült négyes, az Omnipresence után, kifejezetten az idei Fekete Zaj fesztivál számára írt Artifacts Of Miocene Volcanism című darab zárta, amely remekül példázza, honnan-hová tart a zenekar: fagyos samplerekből előtörő, vérfagyasztó XXI. századi fekete fém, emlékezetes egyéni megmozdulásokkal, köztük Oszkár színes, átszellemült vokáljaival, akadémikus kifinomultságú, mégsem túlzottan hivalkodó gitárszólóval, s mindezekből áll össze az a földöntúli atmoszféra, amely a közönség egy részét láthatóan rögtön az uralma alá vonta, a többiekben pedig elborzadással vegyes érdeklődést ébresztett. A háromnegyedórás játékidő egy pillanatnyi fellélegzés nélkül pörgött le. Az A38 stábja a legjobb formáját nyújtva biztosította a remek megszólalást a jazz komplexitását az extrém/black metal zabolátlan disszonanciájával vegyítő zenének. A fényeket ugyanakkor egy „kicsit” túltolták, ugyanis ennyi vibrálást szerintem szökőévente egyszer lehet csak látni klubkoncerten. A minden korábbinál monumentálisabbnak ígért ötödik nagylemez munkálatai egyébként már megkezdődtek, és a tagok elmondása alapján számos tekintetben nagy lépést jelent majd a banda karrierjében. Kíváncsian várjuk!
A Special Providence-t nagyon régen láttam először élőben – talán a hármas lemez, a Soul Alert megjelenése magasságában –, és bár akkor már kezdtem alaposabban megmerítkezni a progresszív rock/metal zenékben, róluk az volt a benyomásom, hogy tudom, hogy jók, csak azt nem, hogy miért. Sosem tévesztettem őket szem elől teljesen, de igaz, ami igaz, jó időbe tellett, mire szorosabban odataláltam hozzájuk. (Ehhez egyebek mellett némi jazz/fusion orientált, önkéntes fejtágítás is kellett.)
Ezen a turnén a zenekar jelenlegi és korábbi tagjai egyaránt csatasorba álltak. A gitáros pozíciót végig egyedül Kertész Márton töltötte be, aki így nagyjából három órán keresztül pengette a húrokat a két együttes soraiban. A dallista kronológiai sorrend szerint került összeállításra, vagyis a legelső lemeztől haladtak a legutolsó felé. Ennek megfelelően a koncert első szakaszában Bata István basszusgitáros és Cséry Zoltán billentyűs játszott Markó Ádám dobos társalapító és Marci oldalán. A Space Cafe és a Labyrinth dalai közül a smooth jazzes After The Rain ballada és a pattogós, swinges, riffelős Dog Power kontrasztos kettőse különösen emlékezetes volt. A Soul Alert számaiból álló etapban Fehérvári Attila váltotta Bata Istvánt a színpadon, aki a hatalmas jelentőségű életművel bíró Black-Out feloszlását követően szállt be Ádámékhoz, és kamatoztatta elképesztő lüktetésű, magával ragadó játékát az olyan szerzeményekben, mint az itt is felcsendült, őrületes zenei skálát bejáró Babel Confusion vagy az Incredible Flower, amely dalnak Ádám szellős, visszafogott kávás groove-ja ellenére is példás húzása van. Megint csak jól példázza az A38 elsőrangó soundját, hogy a leghangosabban megdörrenő gitártól kezdve a gyengéden megütött dobkáva hangjáig minden (szinte) stúdió minőségben szólalt meg. Az Essence Of Change és a Will szerzeményeiben már Kaltenecker Zsoltot találtuk a billentyűknél, pontosabban a színpad másik oldalán felállított zongorájánál. E két lemezen a korábbiakhoz képest behatároltabb, jazz-rockosabb, mi több metalos, hovatovább djentes arcát mutatta a zenekar, ugyanakkor a játékosság, a számos irányba való kikacsintások továbbra is megvoltak, és biztosították a csapatra állandóan jellemző bekategorizálhatatlanságot. Azt hiszem, az a leginkább csodálatraméltó a SP zenéjében, hogy a dalaikat, lemezeiket hallva számos pontosan beazonosítható hatással együtt megannyi előadó jut az ember eszébe, de az a keverési arány, ahogy ők „főznek”, páratlan.
A bő másfél órás varázslatot követően a brigád egy szusszanásnyi szünetet követően visszatért a deszkákra, és immáron össznépileg, a két bőgőssel és a két billentyűssel eljátszotta a szintén a Soul Alerten szereplő örökzöldet, a Lazy Boy-t. Jóleső volt látni és a részesének lenni, mennyire „együtt élt” a közönség a zenekarral, mind a zene által átvitt energiákat, mind az etikettet tekintve – a szólókat követően megtapsolták az adott zenészt, a csendes részeknél (többségében) elcsendesültek, ami ilyen hangsúlyosan inkább a jazz és egyéb, kevésbé „vad” irányzatok koncertjein bevett szokás. Minden hangszeres nagyszerűen játszott, összhatásában és külön-külön is, de az ütősök híveként számomra a dobos teljesítménye volt a leginkább lehengerlő: Markó Ádám repertoárjában Dave Weckl, Virgil Donati, Billy Cobham erényeit egyaránt felfedeztem, és csodás volt ebben a közegben is megtapasztalni. Emellett a többieket hallgatva olyan legendák ugrottak be, mint John Scofield, Marcus Miller, Michael Rhodes, Herbie Hancock vagy Keith Jarrett.
A merch a koncert élvezeti fokához méltó volt: a Providence a lényegi katalógus CD-it kínálta, vagy féltucat remek pólóminta mellett, és a Rivers is készült rendesen. Óriási zenélés és lenyűgöző stíluskavalkád volt ez, hatalmas élmény, az év egyik csúcspontja.