Vannak az ember életében olyan barátságok, barátok főleg a gyermekkorából, amik egyszerűen csak elkopnak. Nincsen rá magyarázat miért történt, csak szép lassan egyre kevesebb lett a találkozás, a beszélgetés míg eljutottatok odáig, hogy megszűnik teljesen a kapcsolat. Néha-néha összefuttok és váltotok néhány szót, de a helyzet olyan feszélyezett és távolságtartó. Aztán egyszer egy szép napon újra találkoztok és minden olyan lesz, mint régen. Órákig beszélgettek a régi időkről és olyan az egész, mintha el sem telt volna pár évtized. Minden a helyére kerül és ha nem is ott folytatjátok a kapcsolatotokat, ahol valamikor kora felnőtt korotokban megszakadt, de újra ott lesztek egymásnak. Biztos vagyok benne mindenki számára ismerős ez a fajta élethelyzet. De, hogy miért is kezdtem ilyen patetikusan az új Ossian lemezről a beszámolót kritikát? Mert nekem az Ossiannal pontosan ez a szituáció zajlott le. Gyermek és fiatal korom egyik legmeghatározóbb zenekara voltak és valahol a 2008-as Küldetés album körül elveszítettük egymást, kisebb képzavarral élve. Most pedig az új lemezzel mintha mi sem történt volna, újra megtalált magának a zenekar, illetve én Őket.
Na de milyen is lett az új soralbum, ami a szokásoshoz képest igencsak hosszú pauza után jelent meg? Ha röviden akarnám elintézni; olyan ossianos lett! Olyan legújabb kori ossianos. Természetesen nem lehet, sőt nem is szabad ennyivel elintézni ennek a metal intézménynek a lemezét. Eleve roppant módon bosszant, hogy a legtöbb magyar online rock zenei magazin teljesen ignorálja a zenekart. Lehetséges, hogy azért, mert tartanak a komment háborútól? Számomra óriási kérdőjel, hogy mi lehet emögött. Magyarország egyik rockzenei sarokköve az Ossian, mégis alig szerepelnek a netes sajtóban. Érthetetlen!
Talán pont az első dal az, ami legjobban bemutatja, hogy miért is működik újra számomra az Ossian. Egy tempós rock metal himnusz, igazi riffelős, pörgős dal a legszebb hagyományok szerint. Ettől függetlenül ott vannak benne azok a dús kórusok, amik inkább már a mostani Ossian sajátjai, de határozottan régi sulis összképű dal. Kiváló lemezindítás! A másodiknak érkező Létezik kiváló vonósokkal megtámogatott hangszerelésével hívja fel magára a figyelmet, amúgy egy tipikus középtempós, jó értelemben vett sláger. Egészen biztos vagyok benne, hogyha előszedik koncerten, akkor igazi közönség énekeltetésre alkalmas darab lesz. A következő Soha nem késő című alkotás is ezen a vonalon mozog, viszont egy egészen elképesztően zseniális Rubcsics Ricsi szólóval van megtámogatva. Egyébként is ezen az albumon szerintem az utóbbi tízen x év legjobb szólóit eregeti a művész úr. A címadó dal sem lóg ki ebből a sorból, talán még inkább markánsan jelen vannak a vonósok. Remélem jól hallom, de szerintem az egész lemezen igazi vonós hangszereket lehet hallani, ami nagyon sokat hozzátesz a nagy egészhez. A Vigyél el című szerzemény egy kicsit talán szürkébbnek tűnik így az album közepén, de ezt is feldobják Ricsi kellemes szóló betétei. Az ezt követő Próbálj meg élni egy jó kis markáns alap riffel viszi tovább az album lendületét és egy szokás szerinti Rubcsics brillírozással. Majd következik az egész album ékköve: a Hetedhét Őrület. Egyrészt az album legdinamikusabb szerzeménye még úgyis, hogy igazi sláger, de abból a fajtából, amikkel egy Beast in Black telerakja a Barba Negra nagyobbik termét. Igen, tényleg az említett zenekar ugrik be elsőnek erről a dalról. Emellett meg kell említenem Endre egészen kiváló dalszövegét, amiben ott van az a fajta szarkazmus, ami régen sokkal jobban jellemezte a szövegeit. Az Élet megéget című szerzemény az utóbbi albumok hangulatát idézi számomra. Kicsit pesszimistább, mint az album egésze. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy rossz dal lenne, csak emiatt kissé kilóg a hangulati összképből. A Méltósággal című dal az egész lemez egyetlen igazi balladája, amiről szövegi szempontból nekem az az érzésem, hogy Paksi Endre amolyan életfilozófiája lehet ez a szám. Egyébként egy kellemes dal, zeneileg is, viszont nem ér fel sem az utóbbi idők Ossian ballada slágereihez, sem a klasszikus Ossian lassúkhoz. Viszont Endre kiváló éleslátó dalszövege helyre teszi ezt a dalt is. Az ezt követő Valaki gondolt rám egy újabb tempósabb darab, ismét kiválóan megtámogatva a vonósok által, az ember szeretetre/szerelemre való vágyáról. Az Ébredés című instrumentális dal igazi jutalomjáték az zenekar hangszeres szekciójának, de természetesen itt is Rubcsics Richárd viszi a pálmát, a kiválóan ihletett szólóival. Az egész lemezezre jellemző, hogy szinte szikráznak a gitártémái, és még ezek közül is kiemelkedik ebben a számban előadott brillírozása. Mindig is imádtam az Ossian album záró dalait és a Félúton sem kivétel ez alól. Olyan jó kis csipkedős, Acceptes riffel indul, amit nem lehet nem szeretni. Utána teljesen más irányt vesz a dal, egyrészt azért, mert a vonósok más ízt adnak az egésznek, másrészt pedig a kórusok adnak neki igazi többletet.
Nem tudom igazán megfejteni mitől működik az új lemez ennyivel jobban, mint bármi az utóbbi tizensok évből a zenekartól. Talán a kiváló szólók, talán Endre utóbbi időszakban írt legjobb dalszövegei, vagy a vonósok markáns jelenléte, a kórusokkal dúsan megtámogatott énektémái. Valószínűleg egyik sem és mindegyik! Illetve talán az, hogy nem akarom újra a régi barátságot, hanem elfogadom a másikat olyannak amilyen és elfogadom, hogy megváltozott. Nem lett rosszabb, se jobb, csak más. Szóval olyan jó, hogy újra itt vagy és újra barátok vagyunk. Én a részemről újra bízom benned és várom mikor találkozunk újra.