Amikor hallgattam az új Pro-Pain lemezt, a Voice of Rebellion-t, csak remélni tudtam, hogy idén is elér hozzánk a turné, mint két évvel ezelőtt. Akkor egy hatalmas bulit csaptak, reméltem, hogy ez most sem lesz másképp, főleg, hogy a bemelegítő szerepet a szexárdi Don Gatto kapta, amihez három ifjú titán is csatlakozott.
Kicsit féltem, mikor a szervezők szavazásra bocsátották a kérdést, kik csatlakozzanak még a bulihoz, hiszen nem is olyan régen, egy szintén Hardcore koncertnél volt némi feszültség egy ilyesmi szavazásból. Szerencsére ezúttal semmi ilyen nem történt, és a szervező is bebizonyította, hogy lehet az ilyet maximálisan korrekten is kezelni, amiért külön dicséret jár nekik. Így, a Don Gattóval együtt 4 vidéki banda töltötte be hangulatfokozó szerepét. Nem tudom, hogy ennek tudható-e be, ám ezúttal mintha többen lettünk volna, mint legutóbb.
Az estét nyitó esztergomi C.Y.D. egy viszonylag új csapat, idén négy évesek, éppen most készülnek második EP-jük kiadására, viszont szemmel láthatóan igyekeznek sokat koncertezni és pörgetni a dolgokat, amennyire csak lehet. Ugyan ezúttal csak 20 percük volt, igyekeztek ebből kihozni a maximumot. A hangzás sajnos nem volt a legjobb, a basszeros Árpi vokáljai abszolút elvesztek és maga a basszus is lehetett volna hangosabb. Ekkor még tömeg nem volt ugyan, de már elég szépen összegyűltünk, és az emberek szemmel láthatóan élvezték, amit a Srácok csinálnak. A műsor javarészt az új EP dalaira épült, így egy-egy dalnál érezhető volt, hogy nem játszották még teljesen gördülékenyre őket. Egy kicsit lehetne több a mozgás a színpadon, hogy ne csak a frontember Zalánnak kelljen elvinnie a hátán a produkciót. Ezt leszámítva a zenekar elég ígéretesnek mondható, remélem sokra is viszik.
A másodikként érkező pécsi Dirty Dawn sem éppen egy sokat pihenő csapat. Tavaly, az év utolsó napján dobták ki legutóbbi, Wednesday című EP-jüket, előtte kicsit át is alakult a csapat, azóta folyamatosan úton vannak, most éppen a Punkhenger turnéval járják az országot. A Dürer színpadát is kellően felszántották, látszik az arcokon, hogy nagyon élvezik amit csinálnak, és kellően össze érett már ez az új felállás. Mindig öröm meglesni őket, ezúttal sem volt ez másképp.
Az utánuk következő Dolor régi motoros banda ugyan, de nálam igazán az új EP-jükkel kerültek be a kedvencek közé, ugyanis az egy súlyosan hibátlan cucc lett. A koncerten hat dalt toltak el, amelyek nagyobb része szintén erről az EP-ről hangzott el, és ahogy az ekkorra már igencsak tekintélyes méretűre duzzadt közönséget elnéztem, vették a lapot az emberek rendesen. A záró Fight For It alatt már szabályos tombolás alakult ki. Egervári Zoliék kitettek magukért, Ők is az a kategória, akit igyekszem megnézni, amikor csak lehet.
A Pro-Pain előtt már csak Acélos Balázs és szabadcsapata, az idei Wacken fesztivált is megjárt Don Gatto következett. Az utóbbi években eléggé jó pozíciót sikerült kivívniuk maguknak, és eléggé sokat tesznek is azért, hogy ezt a helyezést meg is őrizzék. Két féle rokker van az országban: akinek van Don Gatto-s ruházati terméke és akinek lesz. Ilyen téren Ők az egyik legkomolyabban nyomuló zenekar itthon. Tavaly történt egy doboscsere, illetve Weisz hangszálproblémái miatt be kellett vegyenek egy énekest, a Dirty Dawn-ból igazolt Nyúl személyében. A közönség ezt szerencsére remekül fogadta, olyannyira, hogy a tavasszal már ezzel a felállással kihozott Sawbotage EP dalait legalább akkora ovációval fogadta mindenki, mint a korábbi dalokat. (Annak külön örültem, hogy a rettenetesen banális szövege ellenére nagyon szerethető For The Friendship For The Fun gigaslágert is előkapták és együtt üvöltötte mindenki.) Az viszont nagyon meglepett, hogy a ráadásban eltolt Balls To The Wallban nem csatlakozott hozzájuk Gary Meskil, ahogy két évvel ezelőtt is. De ennyi baj legyen, hiszen enélkül is remek koncert volt.
Akármekkora kedvencem a Pro-Pain, azért nehezen szántam rá magam, hogy otthagyjam a meccset (éppen a Norvégok elleni visszavágó zajlott), viszont kíváncsi voltam, hogy Gary bácsiék tartják-e. Rossz szokásomat, miszerint nézegetem a korábbi állomások setlistjeit, ezúttal sem sikerült levetkőzzem, így most sem ért túl nagy meglepetésként, hogy a Deathvish-el kezdték a bulit. Annak nagyon örültem, hogy az első két zenekar alatti nem túl fényes megszólalás eddigre olyannyira letisztult, hogy New York fenegyerekei már teljesen hibátlanul szóltak. Elképesztő intenzitással dübörgött a banda ezúttal is. Ahhoz képest, hogy csak négy éve van együtt ez a felállás, és Gary az egyetlen alapító benne, szerintem semmibe sem lehetett belekötni az estén.
Arról nem is beszélve, hogy a setlist is elég ügyesen lett összeválogatva, bár azért el tudtam volna viselni a címadón kívül is még pár tételt az újról, illetve a The Final Revolution-ről is jöhetett volna a Deatwish-en felül más is nyilván. Viszont a 23 év alatt kiadott 15 lemezből kétség kívül nem ez a kettő a legnagyobb klasszikus, szóval ennek az egy-egy dalnak is örültem. A koncert alatt végig megmaradt az elején tapasztalt intenzitás, a fullra megtelt terem pedig csak fokozta a hangulatot. Amennyire egy profi bandán lemérhető, hogy élvezik-e a bulit, vagy csak rutin az egész, nekem annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy tetszik nekik újfent a Dürer.
Mivel a koncert előtt a meccs miatt kimaradt a merchpult, így gyorsan szemügyre vettem azt is, és megállapítottam, hogy Ők még mindig nagyon korrekt árakkal dolgoznak, és nem akarnak ebből komolyabb hasznot húzni. Ennek eredményeképp vitték is a cuccokat rendesen tőlük. Időközben a meccs is véget ért, és amikor nyilvánvaló lett, hogy bizony kijutottunk ez EB-re, egymás nyakába borultunk, amit a mellettünk álló társaság először nem tudott mire vélni, de amikor mondtam Nekik, mi a szitu, akkor Ők is hatalmas ünneplésbe kezdtek, és a ráadást már ezzel a tudattal tomboltuk végig. Fergeteges volt.
Make War, Not Love (amit sajnos a két nappal a buli előtti események fényében most nem tudtam olyan jóízűen üvölteni), Foul Taste Of Freedom és persze a Johnny Black olyan lezárást adott az estének, hogy szerintem nem volt ember, aki innen elégedetlenül távozott volna.
EB-re kijutás, hibátlan Pro-Pain koncert, kurta jó előzenekarok, majd a végén a söntésnél egy kellemes beszélgetés Meskil bácsival, közös fotó, hideg sör. Hát van ennél szebb esti program? Kötve hiszem! Remélem két év múlva, az aktuális lemezzel újra találkozunk!
