Mindenszentek napján tiszteletét tette nálunk a progresszív metal egyik leghíresebb és legkiválóbb zenekara, a Dream Theater, ám az A38 hajó egy igazi magyar föld alatti ünnepség sorozat miatt volt hangos aznap: a Watch My Dying karrierje két, míg az Ørdøg egy (összevont) fontos mérföldkövéről emlékezett meg a közönséggel közösen. Az önfeledt hangulatot a The Answer Lies In The Black Void vendégszereplése vezette fel, illetőleg fokozta.
Az extra hosszú névvel és csodás logóval rendelkező formáció korábban már fellépett az A38 Hajó gyomrának egy másik szegletében, de azt a bulit sajnos nem láttam. Ezúttal feltétlenül meg akartam nézni a Thy Catafalque frontjáról is ismerős Horváth Martina énekesnő és a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble korábbi, valamint egyebek mellett a Bong-Ra és a The Lovecraft Sextet jelenlegi oszlopos tagja, Jason Köhnen basszer/fő dalszerző közös csapatát, főleg mivel a kétszemélyes projektként indult, az utóbbi egy év során pedig teljes értékű koncertzenekarrá bővült társaság tavalyi, második lemeze eléggé elkapott.
A szerzők által transzcendentális doomként meghatározott zene, bár lemezen se hagy különösebb kivetnivalót maga után, a színpadon mutatta meg igazi erejét. A doom/death metalban gyökerező hangszeres játékhoz remekül idomul Martina hangja, és külön jó, hogy nincsenek túltolt, áriázós énektémák, vagy másik végletként popos ömlengések sem. Ezzel együtt az ehhez a zenéhez sokszor jól passzoló, ugyanakkor esetemben többségében a kelleténél jobban lehúzó hatású hörgés hiánya megint csak jól veszi ki magát, és bár egy-egy kompozíció olykor akár meg is kívánhatna egy Paradise Lost/ős-Anathema acsarkodást, Martina dallamai gyorsan eloszlatják ezt a vélt szükséget, és benn tartják a hallgatót egy szintúgy keserédes, de felemelőbb vibe-ban. Amelyet a kollektívához később csatlakozott hangszeresek, vagyis Kovács Attila (ex-WMD, Superbutt, stb.) és Fogl Botond (ex-Needless) gitárosok valamint Potkovácz Márk dobos (Stabbed, WMD) színpadi játéka csak tovább fokozott. Ez a fajta, belassult muzsika, ha jól van megírva, minden hangjában jelentőségteljes, egyúttal megköveteli, hogy ezek a hangok maradéktalanul a helyükön legyenek élőben csakúgy, mint lemezen – nem fér bele semmiféle esetleges maszatolás, mint a sűrűbb zenék esetében. E tekintetben – is – maximálisan helytállt a kvintett. A március 7-ei, turnényitó dátumot pedig már most be lehet vésni a naptárba.
Az Ørdøg 10. születésnapos lemezét a megjelenésekor egyből lelkesen üdvözöltem, és a „nulladikként” megjelent Melankólia című dallal kezdődően, ritkán tapasztalt izgalommal tanulmányoztam a kivételes érzékkel megfogalmazott, sokszor kínzó mélységű tartalommal bíró dalszövegeket, melyekhez nem kevésbé remekül megírt, egyszerre tökös és érzelmes, egyedi, ízes stoner húzásban bővelkedő modern rock/metal zene társul. Ahogy a küzdőtéren állva felelevenedtek az emlékek, érzések, ráébredtem, hogy ez a Tíz Fekete Dal a mai napig kivétel nélkül nagyon rendben van, de a legnagyobb ámulatot ezúttal is főleg a Mind (Ha nekem játszol), a Natasa, a ritka sötét Vaskorona és a sajátos belső utazásra hívó Hajnali állat váltotta ki belőlem. Az ünnepelt nóták mellett olyan további kiváló darabokat is eljátszottak, mint a Sötétanyag című kettesről elővett 100×100000, amelynél kevés jobb Ørdøg-szerzemény létezik, de a legutóbbi Ø3 korongról Az élet alássan szintúgy terítékre került.
Egy doboscserét követően a 2020-as hármas korong környéke óta stabil felállású ötfős brigád mellé vendég zenészek is csatlakoztak a színpadon, úgymint Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros (elsősorban Nomad, ex-The Bedlam), Rom Gabriel énekes (Palásti csata rock opera, ex-Remorse) valamint Bokodi Bálint énekes (lásd még Thy Catafalque) és Korpos Lajos az akusztikus Ørdøg-átiratokkal nyomuló Diabolus In Musicából. Ahogy az lenni szokott, Vörös András énekes védjegyszerű jókedéllyel vezényelte le a műsort, s nem kímélte színpadon álló társait a komikus helyzetektől sem.
A Watch My Dying kezdetben egy „ijesztő” zenekar volt számomra, ami a koncerteket illeti, mely helyzeten én magam is meglepődtem, amikor a színpad előtt állva csak rémülten pislogtam Veres Gáborék produkciójára, annak ellenére, hogy a lemezek alapvetően kedvemre valók voltak. A Klausztrofónia érkezésekor még csak szárnyát bontogató metalos voltam (a Fényérzékeny megjelenésekor viszont már jobban képbe kerültem). Aztán évekkel később minden platformon sikeresen összeértem a WMD játékával, és persze az említett albumot is lelkesen a keblemre öleltem. Idén pedig tűkön ülve vártam ezt a dupla-jubileumi bulit.
Hibátlan ötletnek gondoltam a 20 éves, megkerülhetetlen extrém metal klasszikussá nemesedett dalcsokor teljes egészében való előadását, majd ezután – ahogy arra eleinte számítani lehetett – elővenni egy csomag további örökzöldet. A hangosítás nem volt maradéktalanul kiegyensúlyozott az este folyamán, szemben azzal, ahogy általában lenni szokott. (Erre magyarázatul szolgált az, miszerint a stáb egy része Kátai Tamásékkal tartott a TC EU-turnéjára, és nemrég estek haza holtfáradtan.) Így a másodikként felcsendült, természetesen óriási kedvenc Carbon alatt még kicsit aránytalan volt a hangkép, és nem szóltak a sampleres betétek, majd a folytatás Klausztrofóniától kezdve aztán nagyjából rendben ment minden. (Leszámítva a nagyérdemű cseppet sem körültekintően viselkedő, esetenként minősíthetetlenül betintázott tagjait, akiknek aránya az utóbbi időben nem jellemző mértéket öltött.) A Nullpontot a lemezre felvett tiszta ének helyett karcosabb hanggal adta elő a végig visszafogott, egyben parádésan teljesítő Gábor, s ez jól passzolt a felfokozódóban lévő, ünnepi hangulathoz. A Horizontot én a lemez első blokkja lezárásának tekintem, és úgy tűnt, ezzel a közönség jelentős része is így van: a szellősen telített hajó népe itt már egy ideje egy emberként headbangelt, egyébként a műsor nagy részében így tett, és a korong ötödik tétele alatt elérkezett egy csúcspont, amelyet aztán mintha egyre sűrűbben követtek volna újabbak, például a viszonylag nyugodt hangvételű Túladagolt idő és az ezzel szemben végig dühöngő B-Terv vagy éppen a legőrültebb csépelésekkel támadó Nyers hát alatt.
A folytatásban én a Fényérzékenyre és még néhány „slágerre” számítottam, a friss album Egyenes kerülő darabjai mellett, ám egy sokkal különlegesebb produkció következett. Három dal csendült fel, varázslatosan áthangszerelt formában: a Holtsúly a Moebius lemezről, az Utolsó fejezet az új albumról és a Háttal álmodó 2006-ból, Bényi Alexandra (zongora/ének) és Bokodi Bálint, Ritzel Ani (Dharma), továbbá Martina közreműködésével. Rendkívül különleges percek voltak, amelyeket ily módon csakis a 25 éves WMD volt képes elhozni részünkre. A „kegyelemdöfést” az idei korong két előhírnöke, vagyis a Napköszörű és nemcsak a lemez, de az egész év egyik legjobb dala, a Fedetlen lépés adta meg. Egy megnyerően szerény körítéssel, vérbeli klubkoncertes atmoszféra közepette lezajlott, felemelő esemény szerencsés résztvevői voltunk aznap.