Frank Herbert Dűnéje 1965-ben jelent meg, és egy csapásra a modern kori science-fiction alapművévé vált. Számos más alkotót ihletett és inspirált az elmúlt évtizedekben, direkt vagy indirekt módon. Dűne nélkül nem lenne (vagy nem olyan lenne) a Star Wars, vagy Trónok Harca – de itt most felsorolhatnánk az elmúlt évtizedekben keletkezett apokaliptikus és/vagy politikai sci-fi és fantasy művek nagy részét – nagy felelősség volt filmvászonra álmodni, Villeneuve azonban a tisztelettől és a profizmussal vezérelve meglovagolta ezt a homokférget, és egyesítette a mozik közönségét. Ha szereted a sci-fit, vagy magát a Dűnét, ha nem, ha ismered a művet, ha nem, ez a film akkor is odavág majd…
Szinte természetes volt, hogy Herbert regénye valamikor megér majd egy filmadaptációt – hiszen a szerző olyan világot, karaktereket, és történetet álmodott meg, amely egyszerre volt rétegzett, földön túli, és az aktuális dolgokkal rezonáló…
David Lynch 1984-ben bele is vágta ebbe a fába a fejszéjét – de hiába a kor egyik legnagyobb rockzenekarának, a Toto-nak a soundtrackje, hiába Sting és a kor más nagy sztárjainak szerepeltetése – ez a szerszám bizony csúnyán kicsorbult.
A Lynch féle Dűne napjainkban egyet jelent jelent a gagyival – és ez a csúfos anyagi és kritikai bukás évtizedekre elijesztette az álomgyári lakókat ahhoz, hogy hozzá merjenek nyúlni a herberti örökséghez.
Dennis Villeneuve volt az a merész, aki fel merte melegíteni a projekt ötletét valamikor a 2010-es évek elején, de ő is hosszú évekig házalt a scripttel és pár látványtervvel a hóna alatt, míg a Warner Bros végül úgy döntött, hogy bizalmat és költségvetést szavaz a monumentális vállalkozásnak.
Az aprólékos előkészítési és megvalósítási munka természetesen évekig tartott, míg végül 2021-ben a nagyérdemű szeme elé tárult az első rész – és egy csapásra homokvihart okozott a rendszerben. Egy egyértelmű sikerfilm, remek box office adatok, rengeteg pozitív kritika, és Oscar díj.
A siker receptje igen sokrétű volt: egyrészt a filmet megvalósítók igazi rutinos öreg rókák, akik a hollywoodi hőskorban szocializálódtak: Villeneuve mellett a stáblistán szerepel Hans Zimmer, mint a filmzenéért felelős munkatárs. A vágó az a Joe Walker, aki az Érkezés, a 12 év rabszolgaság, vagy a Sicario mellett is ott állt a vágóasztalnál. Greig Fraser operatőr a Batman során a lassú és sötét hangulat megteremtéséért felelt, a Zsivány Egyes és a Mandalóri munkálatai során pedig a sci-fiben szerzett tapasztalatokat – a Dűne első és második részét nézve pedig láthatjuk, hogy mindkét típusú tapasztalatot nagyon jól tudta hasznosítani és ötvözni.
A színészi gárda szintén kiemelésre érdemes, hiszen itt nem csak az egyéni tehetségek, hanem a szereplők közti kémia is remekül sikerült: egyrészt a Dűne „családi sztori”, így a különböző szerepekben különböző életkorú és habitusú embereket kellett castingolni – ez természetes. Ugyanakkor fontos, hogy az egyes szereplők hogyan tudták megszólítani a nézőket: Josh Brolin, Oscar Isaak, vagy Jason Momoa egyértelmű hívószó a középkorúaknak, de a kor fiatal üdvöskéi, mint Zendaya, Timothée Chalamet, Florence Pugh, vagy épp Austin Butler nevére pedig a tizen-és huszonéves korosztály kezdett özönleni a mozikba – ami azért jó, mert ők valószínűleg sem olvasva, sem a korábbi kudarcos próbálkozást nézve nem rendelkeztek Dűne -élménnyel. Nekik ez a film, vagy ha úgy tetszik, brand, egy abszolút pozitív megélés lesz, és így eljut hozzájuk a látvány, de ezzel együtt Frank Herbert politikai üzenete és mondanivalója is: ami lássuk be, meglehetősen mély és mindig aktuális.
Ráadás, hogy a sci-fi műfaj általában drága, de nehezen eladható, így a stúdiók szempontjából kockázatos dolog. A mostani fiatal generációnak pedig vélhetően ez lesz a tudományos-fantasztikus popkult élménye (és nem a Supernem, haha). Ez egyrészt üdítő, másrészt, kösse fel a nadrágot az, aki ezek után ilyen alkotást akar majd eladni ezeknek a srácoknak. A Star Wars, az elmúlt években erősen döcögött, ha én a Disney irodájában ülnék, és a jövőt tervezném, most erősen vakarnám a búrámat…
A részben hazánkban forgatott alkotás már az első részben is szemet gyönyörködtetően aprólékosak voltak a jelmezek és díszletek, ez pedig a második etapban még inkább kicsúcsosodott.
Magyarként nyilván büszkeséggel tölt el, hogy a Hóka Zsóka divattervező által megálmodott kesztyűket a Pécsi Kesztyűgyár szállította a hollywoodi szuperprodukcióba, vagy hogy személyes ismerősök posztolják azt a social médiában azt, hogy kellékesként, vagy akár statisztaként részét képezik a 2020-as évek meghatározó sci-fi filmjének – hiszen, azt már most kijelenthetjük, hogy a Dűnére évek, vagy akár évtizedek múlva is egy meghatározó moziként fogunk hivatkozni. Ez a film nem fog rosszul öregedni…
Összességében tehát a Dűne 2. hozta azt, amit vártunk tőle, egyenes ágon vitte tovább az első rész színvonalát, mind történetben, mind látványban. A sztorit persze már ismerhettük a könyvből (a forgatókönyv pedig ezt viszonylag kevés veszteséggel és dramaturgiai átírással tiszteli meg) de a félszeg és traumatizált hercegből messiássá váló főhős Chalamet alakításában, a vakhitű mentort megformáló Javier Bardem, vagy akár a korábbi akcióvígjáték stílusból kitörni képtelen Dave Bautista mind egytől egyik katartikus alakítást nyújtanak – a felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, a Lady Jessicát megformáló Rebecca Ferguson, vagy az epizódszerepben felbukkanó Christopher Walkent, de akár a Harkonnen bárót alakító Stellan Skarsgard ugyanígy említhető lenne.
A Dűne az a film, ahol egy komplex, jól felépített történet, a jól kiaknázott filmkészítési technológia, és a nagybetűs aktorkodás egyszerre van jelen az alkotásban.
Nagyon ritka az, hogy ez a háromszög ilyen tökéletesen össze tud állni: egyszerű mozirajongóként azt javaslom, legyen ez mindannyiunk számára egy örömteli és emlékezetes pillanat…és természetesen várjuk a folytatást, türelmesen, mint ugróegér a sivatagban…