Nehéz, nagyon nehéz nekem a Pearl Jam új lemezéről elfogultág nélkül írni, mert életem legfontosabb és legnagyobb kedvence a zenekar. Valahol a Yield megjelenésének környékén indult a szerelem! Mai napig bennem van ahogy a megbabonázó albumboritó alapján belehallgatok az albumba, egy akkor még virágkorát élő lemezboltban és megtörténik a varázslat. Szerintem a Given To Fly tutira lepörgött vagy hatszor hétszer is ott helyben. Azóta is az a lemez az abszolút kedvenc albumom és igencsak valószínű, hogy ez már így is marad. 2022-ben mikor végre élőben is megtapasztalhattam a banda zseniális koncertteljesítményét, szó szerint katartikus élmény volt. Szóval próbálhatnám felvenni az objektivitás látszatát, de végül is minek, egyrészről jó dolog rajongani, rajongónak lenni, másrészt nem kell, mert egészen kiválóra sikerült az új Pearl Jam mű. Négy éve volt utoljára friss anyag a bandától, a Gigaton-t mai napig jó lemeznek tartom, de nem lett instant kedvenc, mint a legtöbb Pearl Jam album. Vannak rajta kiváló dalok, de a második fele egész egyszerűen lagymatag lett, ráadásul négy lassú, merengős dallal zárják az albumot. Szóval négy éve volt utoljára Eddie and Co dalcsokor, ami pont a covid őrület kellős közepén jött ki, és ha lehet azóta még szarabb hely lett ez a sárgolyó. Hála Istennek azonban dalszerzés szempontjából nem álltak be az apokalipszist váró zenekarok közé.
A lemez promóciója alatt a banda nem győzte hangsúlyozni, hogy súlyosabb lesz az album, mint amit várnánk és az első pár lemez energiája és dallamvilága fog visszaköszönni a Dark Matter album dalaiból. Jelentem a promo dumák most egyáltalán nem voltak félrevezetők vagy túlzók, tényleg back to the roots lemez lett, de mindenfajta izzadságszagú, múltba révedő retrózás nélkül. Egész egyszerűen ez a Pearl Jam 2024-ben, ami határozottan élettel telibb és lendületesebb, mint az utóbbi albumokon. Már az izgága nyitószám, a Scared of Fear is előre vetíti, hogy nem lesz itt semmi probléma. Tökéletes kezdése az albumnak! Ott van benne a VS. és a Vitalogy korszak dacossága, mégis nagyon is az újkori Pearl Jam pörgős dalaira hajaz. De, ami abszolút újdonság, hogy már itt is egy olyan szólót enged el Mike McCready, hogy totális szájtátós a végeredmény, és messze nem ez a legjobbja a lemezen. Tényleg, a Temple of the Dog óta nem kerültek ki a keze alól ilyen zseniális szólók. A lendületre rádobnak még egy lapáttal a másodiknak érkező React, Respond című dallal, ami csak úgy szikrázik a feszültségtől. Szétfeszíti az a fajta „pozitív” agresszió, ami kevés zenekar sajátja, az egész színteret szemlélve is. Következő Wreckage az a fajta americana beütésű dal, aminek a megírásához valószínűleg tényleg a nagyvizen túl kell születni. Ugyanúgy ott rejlik benne Tom Petty vagy Springsteen munkás világa, mint a R.E.M. keserédes romantikája, hallgatása közben ott érezhetjük magunkat valamelyik végtelen amerikai autósztrádán, vagy egy éjszakai nagyváros neonfényben úszó utcáin. A címadó dalt már ismerhettük a lemezről, ez volt az első felvezető nóta. Talán az egyetlen dal az egész lemezen, ami az általam nagyon szeretett Backspacer albumot idézi, egy ízig vérig rock n’ roll alapú rock nóta, minden sallang nélkül, egy ismételten mesteri McCready szólóval. A Won’t Tell kicsit alapjáratos, tipikus Pearl Jam középtempós rock nóta. Illetve talán csak azért tűnik annak, mert az album többi dala kicsit elhomályosítja. Viszont a következő két nóta az egész életmű kiemelkedő darabjai. Ott van az Upper Hand briliáns építkezése, ami egy elképesztő, több körös gitárszólóba vezet, a Waiting For Stevie-től pedig a sokadik hallgatás után is csak egyszerűen leesik az állam. Egészen párját ritkítja az, ha egy zenekar a 12. lemezén még ilyen dalt képes írni. Nem túlzok, ha azt állítom az egész életmű egyik top dala lett, instant klasszikus született ezzel a nótával. Szó szerint minden a helyén van! Eddie megbabonázó dallamai és zseniális dalszövege, Matt Cameron erőteljes és fifikás dobolása, de a koronát a gitárszóló teszi fel ismét ki merem jelenteni, hogy nem csak az album legihletettebb darabja, de az utóbbi évek legjobbja az komplett rock szcénát figyelembe véve is.
Jól is jön ez után egy kis lazulás a Running képépen ami egy tősgyökeres Pearl Jam punk vágtatás. Mindig is jól álltak nekik az ilyen gyors, punkos dalok, tényleg semmi extra egyszerűen egy kiváló dal, ami ad még egy jó adag adrenalin löketet a lemez utolsó negyedére kanyarodva. A Something Special már-már banális nóta, de ha minden igaz, akkor a lányaihoz írta, és ezért ez egy szeretetteljes megnyilvánulás egy apától, akinek túl gyorsan nőnek fel a gyermekei. Az utolsó előtti Go To Give kicsit adózik Vedder The Who mániája előtt. A dal sokadig hallgatásra a brit alap csapat riffelősebb rock nótáit juttatja eszembe. A lemezt záró Setting Sun nem szakít a zenekar hagyományaival és nagyívű, merengős Pearl Jam „szép” dal lett. Mindig is nagyon érezték az ilyen muzsikát. Eddie Vedder még így a végére a lelkét is kiénekli az album egyik lecsodálatosabb dalszövegében.
Nehéz, nagyon nehéz megfejteni mitől lett ennyire kiemelkedő ez a lemez. Andrew Watt produceri jelenléte ennyit számitana? Igen is, meg nem is, mert a hangzással vannak gondok, viszont nincsen olyan előadó, akiből ne préselné ki a maximumot. Ezt tette a Pearl Jam-mel is. Lehet a csávót szeretni vagy sem, de nem véletlenül választotta Őt a Stones, vagy éppen Ozzy apánk, valamit nagyon tud. De szerintem a megoldás az, amit a lemezborítón olvasni (All songs written by Vedder, Ament, Gossard, McCready, Cameron, Watt), hogy minden egyes dalt közösen írtak, és ez a fajta kémia átjön a dalokon. Egy dolgot itt a zárásban ki szeretnék emelni, mert ritkán kerül szóba, méghozzá az, hogy Mike McCready az egyik legfantasztikusabb gitáros a szintéren. Azonnal felismerhető a stílusa és olyan szólói vannak, hogy egy csoda, ezen a lemezen is gyakorlatilag gitárhős üzemmódban van végig.
Hosszú dekádok óta szerintem ez lett a legjobb albuma a Pearl jam-nek úgy, hogy igazán rossz vagy közepes lemezük szerintem nincs. Nálam az 1998-as Yield óta egyedül az avokádós lemez ütött ekkorát. Ismételten egy maximális teljesítmény, az utóbbi idők egyik legjobb rock albuma. Óriási tíz pont.
10/10