Amikor egy kapcsolat véget ér, az megrázó mindkét fél számára. Annak is, aki véget vetett neki.
Bár az elhagyott fél úgy érzi, ez csak az Ő fájdalma, valójában sosincsen így. A másikat is éppen annyira érinti érzelmileg és hagy űrt benne is.
Hagytak már el engem is, és bizony én is törtem össze jónéhány Szívet. Meg kell hagyni, egyik sem kellemes…. Az elválás, a másik hiánya….ezek olyan feladatok, amikkel úgy érezzük, lehetetlen megbírkózni.
Amikor a mindennapi rutinod része volt Ő is, de most csak üres percek vannak a helyén. Nem tudod, mihez kezdj azzal az idővel, amit eddig Ő töltött ki és a gondolataidat sem tudod kordában tartani.
Keresed a hibát, hol magadban, hol Benne… egyszer azt érzed, szétszakad a szíved, a következő pillanatban pedig úgy gyűlölöd, mint Életedben soha, Senkit.
A reggelek, amikor még csak megébredsz, s a szemeid még nincsenek nyitva. Az álom és az ébrenlét határán vagy. Az a pár másodperc maga a Pokol. Hírtelen nem tudod eldönteni, hogy csak egy rossz álom volt az egész, vagy tényleg nem a Tiéd többé.
Aztán kinyitod a szemed, az agyad felébred, magadhoz térsz és tudatosul, hogy ez a valóság. Nemhogy a csontjaidban érzed a fájdalmat, de még a bőröd is lüktet az érintése hiányától.
Az utolsó reményed a telefonod és amíg elmarod a polcról, könyörögsz, hogy a kijelzőn várjon egy üzenet Tőle: Jó reggelt Szerelmem!
De nem… bármennyire is küzdesz a Valóság ellen, ébren vagy. Ő pedig a tegnapé.
A gyötrelmes ébredés után szinte csak a túlélésért küzdesz. Minden nap egy átkozott harc Önmagaddal és a Hiánnyal ,ami annyira pusztít, hogy sokszor azt kívánod, bár ne éreznéd többé.
Hiába minden…. munka, tanulás, barátok, nem segít semmi. Nincs gyógyír a fájdalomra, ami rágja a tested belülről.
Sokféleképpen ragozhatnám még azt az undorító fájdalmat, amit hiánynak neveznek, de nem teszem… mindenki jól ismeri.
Azt viszont csak most tanultam meg, hogy hogyan, s miként kezeljem.
Már nem akarom elhazudni és megjátszani, hogy nem fáj valami. Nem mosolygok, amikor belül vérzik a szívem. Megtanultam, hogy meg kell élnem. Ami egyszer örömöt adott, az most kínt és szenvedést okoz. Nem bánom, megköszönöm ezt is és tanulok belőle.
Sírok, amikor azt érzem sírnom kell, mert megkönnyebbülök tőle. Mosolygok, ha a Barátnőm valami vicceset mondd, mert már nem érzem azt, hogy bűnt követek el azzal, ha nevetek. Nem leszek egy mosollyal hűtlen a fájdalmamhoz.
Nem mondom, hogy Boldogtalan vagyok, mert az nem fedi a Valóságot. Boldog vagyok azért, mert átélhettem és mert okulhatok belőle.
Tudnunk kell megköszönni és tovább állni. Még akkor is, ha a szívünk darabokra hullik tőle.