Régóta terveztem egy interjúsorozatot, amiben zenei újságírókkal beszélgetek, vagy ahogy egy cimborám mondta, szakmázgatok. Kovács Attila a Lángoló Gitárok egyik szerkesztője. Mivel belőlem a LG-n és egy másik, megnevezni nem kívánt oldalon kívül semelyik oldal nem váltott annyi és olyan erős indulatot, evidensnek tűnt számomra, hogy az akkor még csak tervezett interjúsorozatomat Tőlük valakivel kezdjem. Attila az az ember, akivel mindig szívesen megyek bele egy-egy véleménycserébe, hiszen bár sok dolgot látunk hasonlóan, mégis kellőképpen sokban különbözünk ahhoz, hogy ez érdekesnek hasson. Az interjú is inkább egy naplózott beszélgetésre hajaz néhol, de éppen ettől mondom azt a végeredményre, hogy ez igen, éppen ilyet szerettem volna. Újságírás, zene, Five Finger Death Punch, Kispál és a Borz, meg ami csak kell. Olvassátok!
– Miért dönt az ember fia, aki ráadásul zenész is, hogy zenei újságíró lesz?
– Nem volt ez döntés, igazából csak belenőttem az egészbe. A Lángoló Gitárokhoz eredetileg értékesítési menedzserként kerültem, és néha írtam egy-egy lemezkritikát kedvtelésből, meg pár évvel azelőtt csináltam még egy-két interjút, beszámolót a Rockinformnak, meg a Shock!-nak, de nem volt ez tervezett dolog.
– És annyira megtetszett, hogy benne maradtál?
– Igen, később megtetszett a dolog, és most már elég sokat írok, meg néha, amikor Gábor (Dankó Gábor, főszerkesztő) nem ér rá, a napi hírekkel is foglalkozom. Ez mindig jó alkalom arra, hogy telerakjam az oldalt olyan zenekarokkal, mint az Entombed. Az egész lángolós sztori úgy kezdődött, hogy Andrásék hívtak gitározni a Superbuttba. Akkor a Jazzy rádiónál dolgoztam értékesítőként, és épp arról volt szó, hogy lenyomnánk egy komplett Európa-turnét az In Flames előzenekaraként, ahová viszont a Jazzytől nem nagyon akartak elengedni, mert vagy másfél hónapnyi távollétről volt szó, és az nyilván pont annyi kiesés lett volna a munkából. Ezt elmondtam Andrásnak is, aki feldobta, hogy épp keresnek embert erre a posztra a Lángolóhoz. Innen indult a közös történetünk, ami végül is odáig vezetett, hogy most már szerzőként is közreműködöm.
– Azért zeneileg Te is elég széles skálán mozogsz szerintem. Nem viszi más ezt a death-metalos vonalat a Lángolónál?
– Az Entombed csak példa volt. Az általánosságban elmondható a Lángolóról, hogy nincs egy-egy stílusra dedikált ember, aki kimondottan death-, black, vagy épp white metal zenekarokról ír. Igazából, és ezt szerintem a többiek nevében is mondhatom, mindenki igyekszik olyanokkal foglalkozni, akik valamiért megmozgatják a fantáziáját, de persze ez elég tágan értelmezhető halmaz, mint ahogy az is, hogy valaki milyen okból érdekes valaki számára.
– Az mondjuk tény, hogy a nevetekkel ellentétben Nálatok szinte minden van. Van olyan, amire kategorikusan nemet mondtok, vagy amiről amolyan csakazértis jelleggel írtok?
– Szerintem nincs ilyen. A Lángoló már az induláskor sem volt egy szigorúan stílusok, műfajok mentén haladó orgánum. Nem is lehetett volna, hiszen az Index zeneblogjaként nyilván az volt a cél, hogy széles közönséget szólítsunk meg. Másrészt mi személyesen sem csak egy stílusra vagyunk vevők, Gábor is ugyanúgy ír black metálról, mint Kanye Westről, ha már itt tartunk.
– A néha már-már eltúlzottan negatív kritikák valahol kicsit provokációk is?
– Mi számít eltúlzottan negatív kritikának?
– Amikor egy-egy írásban szerintem túlságosan sok a degradáló jelző. Ezért én egy időben nem is olvastalak Titeket. De Ezt Te is tudod… 😀
– Szerintem a provokáció sosem cél. Nem szabad elfelejteni, hogy egy kritika, bárki is írja, csak egy másik ember véleménye. Az, hogy a Lángolóra jellemző egyfajta ironikus, kicsit csipkelődős hangvétel, az udvariaskodás meg nem annyira, megint egy olyan dolog, ami nem mindenkinek jön be, de hát ez van. Személy szerint sem értek egyet azzal, hogy csak arról kell írni, amiről jó a véleményünk, és amiben negatív dolgot is látunk adott esetben, azzal meg inkább ne foglalkozzunk. Az is egy hibás beidegződés, hogy bizonyos olvasók dicshimnuszokat várnak arról, akit ők szeretnek. Hát bocs, ha ez épp nem az XY zenekar rajongói oldala! Egyébként a degradáló jelzőket felhánytorgatóknak érdemes elgondolkodniuk azon, hogy ők milyen szavakkal fogalmazzák meg a véleményüket egy produkcióról, ami nekik nem tetszik. Ha valaki azt mondja, hogy annál sosem fogalmazott meg erősebb kritikát, mint hogy „ez nem az én zeném, de más biztosan szereti valamiért”, szerintem nem teljesen őszinte, vagy annyira széplélek, hogy kardvirággal jár párbajozni.
– Talán Rátok érkezik a legtöbb negatív megnyilvánulás, viszont talán a legnagyobb élet is Nálatok van. Ez összefügg ezekkel a dolgokkal szerinted?
– Szerintem egyik fele sem igaz a mondatnak. Csináljuk, amit csinálunk, nyilván nem hibátlanul, van akinek tetszik, van akinek meg nem. Mondjuk ennél nagyobb közhelyet nem is mondhattam volna, de már mindegy.
– Te mennyire tudsz egy-egy lemezt nem zenész füllel hallgatni?
– Semennyire. Ez egyszerre jó meg rossz is, mert egyfelől nagyon hiányzik az a féle rácsodálkozás, ami tinédzser éveimben megvolt. Másfelől viszont a legtöbb hangszert kapirgáló embernél kialakul egy mondjuk úgy, elemző hallás, amivel például el tudod helyezni a hangszereket a térben, tudod, hogy mi miért történik, és ez hatalmas élmény. Viszont sajnos nagyon gyorsan megunok bizonyos típusú zenéket, vagy eleve nem érdekelnek. Manapság már nem izgulok fel a kvinttologatásra, a melldöngetésre, meg a közönségénekeltetésre.
– Szerinted ez milyen kihatással van az írásaidra?
– Milyen hatással? Nem tudom. Egy lemezkritikánál ez nálam úgy köszön vissza, hogy állandóan reklamálom azt, hogy a zenekarok igenis próbálják átlépni a saját árnyékukat, és ne álljanak be automatára. Az utolsó Cannibal lemez, amit amúgy szeretek, pont ilyen volt, hogy ja, kurva jó, csak ezt már hallottam. Persze ez is olyan dolog, hogy elsősorban a saját zenéjükből, és annak rajongóiból élő emberektől nem várhat senki egetverő zenei forradalmakat, szóval nincs értelme számon kérni, hogy egy énekes ugyanazt a három-négy mondatot mondja el átvezető szövegként a turné minden állomásán, hiszen ez nekik végül is munka. Ezzel együtt viszont nagyon becsülöm az olyan csapatokat, akik mernek kockáztatni, és váratlan, kiszámíthatatlan dolgokat csinálnak a rajongók kiszolgálása helyett.
– Van olyan szakmabeli, akinek sokat köszönhetsz és nagy hatással volt/van Rád?
– Ha szigorúan újságíróról beszélünk, akkor Uzseka Norbit mondanám elsőként a Hammerből. Tinédzserként nagyon szerettem az írásait, később össze is barátkoztunk a Varso-s időkben. De amúgy ezt nagyon nehéz megfogalmazni.
– Miért lenne nehéz? Én például simán meg tudom mondani.
– Nekem ez ugyanolyan, mint a gitározás, ott is minden hatással van rám. Végül is nincs olyan, hogy valaki csak jó, vagy csak rossz valamiben, mert például van, akinek a szorgalmát, az alaposságát csodálom, van, akinek a stílusát, másnak a témaválasztásait, de ugyanezeknek az embereknek is vannak hiányosságai, mert más dolgokat meg mások csinálnak náluk sokkal jobban.
– Akkor most már minimum várok ezekre példákat!
– De hát nem tudok! Nem is akarok példákat mondani, mert ilyen alapon előhúzhatnánk valamennyi zenéről írogató embert, mint valami csoportos autótesztnél, hogy akkor erősségek, gyengeségek, mennyi az átlag, és hogy ezek az eredmények milyen pályán születtek. Van olyan kocsi, ami arra jó, hogy felvidd a cefréshordót a telekre, de az autópályán mindenki lehagyja, a másikkal meg lehet, hogy gyorsan odaérsz valahová, de még egy láda sör sem fér bele. Ha mindenáron neveket akarsz, mondok párat, akiket szívesen olvasok, aztán majd kikeresik az olvasók: Szilvi és Ádám a Shock!-tól, Vincze Ádám barátom, amikor épp zenéről ír, Pintér Miklós a Grungerytől, aztán a subterrás arcoknak is vannak rettentő jó írásaik, amikor fél évben egyszer cikkeznek valami olyan zenekarról, akit rajtuk kívül senki sem ismer. Nagy szerettem a Quart korábbi, Bede Márton és Inkei Bence fémjelezte gárdájának az interjúrovatát. Rozsonits Tamás dolgait is szívesen olvasom, és a korábbi rockinformos Paya, azaz Hímer Bertalan is nagyon jó, olvasmányos interjúkat csinál mostanában a MusicMedia oldalain.
– Mire van szüksége egy oldalnak ahhoz, hogy kiemelkedjen a többi közül? Mi az, amitől valaki szerinted jobbá, karakteresebbé válik, mint a többi?
– Ki kell emelkedni? Szerintem, ahogy bármi másban, itt is az a fontos, hogy mindenki találja meg a saját világát, azt a pályát, ahol szívesen focizik. Én ezt baromira nem versenyként fogom fel, hogy jajj úristen, most akkor őket kétszázzal többen lájkolták, tökön szúrom magam. Mindenesetre nem ártanak ojan írókk, akik tuddnag magyarull, éss még írni is tudnak fogalmazni. Ha rendelkeznek stílusérzékkel, és nem összesen két zenekart hallottak eddig életükben, az sem nagy baj. De hát nem vagyok én valami bizottság elnöke, hogy megmondjam, mik a szakmai kívánalmak.
– Szerintem ki kell. Bár az csak akkor jó, ha nem görcsösen erre törekszel. Erre szerintem pont jó példa Pintér Miki, Draveczki-Ury Ádám, vagy Valentin Szilvi, csak hogy az általad felhozottak közül mondják neveket. De mondhatom az én nagy kedvencemet, Bánfalvi Ákost is. Abban pedig nagyon egyetértek, hogy ez nem verseny. Ezért is szeretem, hogy például a Grungery-vel mi oda-vissza osztogatjuk egymást.
– Megint ott tartunk, hogy almát hasonlítunk össze a körtével, még ha mindkettő gyümölcs is. Az a lényeg, hogy találd meg a saját stílusod, azt a világot, ahol szeretsz lenni. Nem csak egy mércével lehet mérni valamit. A laikusok például azt gondolják, hogy egy hirdetőnek kizárólag az számít, ha kurva sokan olvasnak valamit, holott ez épp olyan hülyeség, mint hogy minden zenész kizárólagos motivációja a pénz. Az biztos, hogy ha valaki önazonos tud maradni, és bármikor fel tudja vállalni azt, amit írt, vagy el tud menni a legnagyobb lelki nyugalommal tárgyalni egy partnerhez, mert tudja, hogy a saját úgymond terméke kapcsán valós dolgokról beszél, az tudhatja, hogy helyes úton jár. Ezt most általánosságban mondom, nem arra utalgatok az előző mondattal, hogy igazából mekkora faszagyerek vagyok, mert ezt amúgy megtehetem, csak nem vagyok elég tökös, hogy nyilvánosan fényezzem magam.
– Persze, persze. Most már mindegy, én így értelmezem ezt, hahaha. Nyilván sztereotípia ennek a nagy része, viszont azzal egyetértek, hogy fontos, hogy utólag fel tudd vállalni, amit leírtál. Velem is csak kevés esetben fordult elő, hogy utólag teljesen mást hallok ki egy-egy lemezből. Veled volt már olyan, hogy utólag teljesen visszás lett a véleményed?
– Mármint, hogy valamiről azt mondtam, hogy ez egy rakás szar, és aztán rájöttem, hogy nem? Inkább zenekarokkal fordul elő ilyesmi, de ez talán egy érési folyamat része. Például egy-két éve megszerettem a Kispált, holott tizenéves koromban a világból ki lehetett vele kergetni. Ezzel párhuzamosan egy rakás metálzenekar már semmit nem mond, nem csak az újak, de a régiek közül sem. Viszont mindig öröm új dolgokat felfedezni, és nagyon tudok örülni, ha rám talál valami olyan, amit korábban nem hallottam, vagy nem értékeltem. Végül is az egész élet arról szól, hogy folyamatosan változik minden, én meg élvezem ezt a dolgot. Ezért is fontos, hogy lemezkritikát, vagy koncertbeszámolót nem kell pápai bullának venni, az író is simán tévedhet.
– Igen, ilyen bele és kiszeretésekre gondoltam. És így már értem, hogy a múltkor miért keveredtél a Kispálos posztom alá… 😀 Volt már olyan, hogy interjú közben hibáztál olyat, amin utólag jót nevettél, de akkor kínosnak hatott?
– Például, amikor hebegő, durván hiányos angoltudással interjút merészeltem csinálni Erik Rutannal, vagy Mille Petrozzával. Szerencsére azokat a szalagokat már rég az enyészet martalékává tettem. Mondjuk úgy igazán beleszeretni már nem szoktam zenekarokba. Eleve nem is zenekarokat, meg neveket keresek, hanem érzéseket, hangulatokat, épp ezért tökmindegy, hogy kinek a neve van a lemezborítón, bár ez nagyon sznob kijelentésnek tűnhet. Tudom, hogy például neked bejön a Five Finger Death Punch, a Kispált meg nem szereted, nekem meg pont a 5FDP nem mond semmit, mert panelesnek tartom, és az ilyen, szerintem gyorsfogyasztásra készült zenéktől menekülök már jó ideje. De aztán lehet, hogy másnak meg a Marduk lesz értelmetlen cséphadarás egy olyan énekessel, akinek a torkán akadt a Septofort, nem kell ezen csodálkozni. Ma már csak nagyon részegen akarok meggyőzni embereket arról, hogy amit én hallgatok, az jó, amit meg ők, az szar.
– Miért tűnne annak? Nekem legalábbis egyáltalán nem. Az FFDP nem is annyira zene, hanem inkább termék, mint a sajtburger. Mindkettőt szeretem és fogyasztom. A Kispál számomra sosem mondott semmit. Nagyon akartam szeretni Őket, de nem ment. Élőben sem. Szerencsére a meggyőzni akarásról én is kezdek leszokni, néha már megy is. Ha már a szeretem zenénél tartunk, mi a három abszolút kedvenc? Vannak ilyenek?
– Áh, luxus lenne mindössze hármat választani. Nem is tudnék, mert olyan vagyok, mint az időjárás. Egyik percben Rollins Band, másikban Akela, utána Frank Zappa, arról eszembe jut Schönberg, akkor egy kis komolyzene, utána Waszlavik, vagy épp Darkthrone, hogy aztán nagy vigyorogva berakjam mondjuk a Spatzen Jodler Sextettet. A lényeg, hogy valamit elhiggyek belőle, üssön szíven, nevettessen meg, gondolkoztasson el, ennyi.
– És az utolsó lemez, ami igazán megfogott?
– Hát most fogom meghallgatni az új Angerteát, remélem, az megfog majd. De amúgy az Oranssi Pazuzutól az utolsó, meg a ColorStartól a Solarize, mindkettő elég friss élmény.
(Fotó: Réti Zsolt)
– Kikerülhetetlen kérdés: Saját zenei fronton mi újság? A Kill With Hate éppen új lemezt készít. Hogy állnak a felvételek?
– Krisztiánéknak írtam pár számot a hamarosan aktuális új lemezre, azt hiszem, a napokban születik egy újabb is. Minden szépen alakul a maga útján, de határidőket, meg dátumokat tőlem ne kérdezz, ahogy a Sear Bliss esetében sem. Egyébként meg nyugi van, jó ideje nem feszülök olyan dolgokon, amiken nem feltétlenül kell.
– A Sear Blissnél mi újság? Nem igazán van előtérben a zenekar az utóbbi időben, vagy csak én látom így?
– Lesz most néhány koncert, vannak tervek bőségesen, majd meglátjuk, mi sül ki belőlük. De mondom, ez is véletlenül alakult így. Hívtak, mentem, nincs megfejtés. Elég mókás, hogy nemrég még abba akartam hagyni a zenélést, aztán tavaly nyárra rögtön két zenekarban találtam magam.
– Miért akartad abbahagyni a zenélést?
– Azt nem mondom meg, mert akkor már Doktor Csernus dimenziójába mennénk el. Elegem lett a lemez-turné-lemez-körforgásból!
– Ez mondjuk érthető. A jelenlegi zenekaraidban maximálisan jól érzed magad?
– Alapvetően mindenhol jól érzem magam most már. A magam részéről az a terv, hogy mindent fogok csinálni, amíg jól érzem benne magam, bár ez egy elég önző hozzáállás. Mindenesetre eszemben sincs közös sírhelyben gondolkodni senkivel, meg mindenáron mindent akarni, pláne úgy, hogy barátságok sérüljenek.
– Csak nem öregszel, kedves Attila? 😀
– Ha az öregedés – így 35 évesen – azzal jár, hogy elkezdtem magam jól érezni, akkor csak öregedjek nyugodtan!
– Mit üzensz az Olvasóinknak?
– Semmit. Ha olvastad Füleki Sanyi legendássá vált interjúját a Heavymetal.hu-n, akkor pontosan tudod, hogy erre a kérdésre nem lehetséges más válasz