Az alapvető extrém metal műfajok eredendően legszélsőségesebbike, a black metal egyik legfontosabb zenekara, mondhatni alapító atyája, a norvég (The True) Mayhem 1984-ben indult világromboló útjára. Példátlanul bizarr dolgok történtek a banda háza táján, amelyeknek megvannak a maga emlékei, lenyomatai, melyekről nagyjából mindent – sőt, annál jóval többet is – megírtak, megrendeztek bennfentesek és külsős szemlélők egyaránt, így nem maradt más hátra, mint megtapasztalni, mit jelent, és mit ad a világnak ma, a megalakulás után negyven évvel Necrobutcher és kompániája. A könnyűzene-történeti jelentőségű koncertsorozat magyar állomásán a jövőre alapításának ötvenedik (!) évfordulóját ünneplő VHK (azaz a Vágtázó Halottkémek) lépett fel Csihar Attiláék előtt.
Elsőre megörültem, amikor kiderült, az örökifjú Grandpierre Attila vezette VHK lesz a barbás Mayhem-koncert előzenekara, a műfaji különbözőségeket tekintve ugyanakkor kissé furcsálltam is. A vélt ellentmondást – természetesen – Rics oldotta fel részemre, aki rámutatott, hogy a két frontember („a két Attila”) barátsága volt a felállás katalizátora. Bár hangszerelésben nagy a különbség, szellemi síkon és a zeneileg formabontó szándék terén azért vannak jelentős kötődési pontok a két formáció között, amelyek kifejtése egy terjedelmes tanulmányt igényelne/érdemelne.
A pszichedelikus, sámánisztikus és népzenei elemeket punkos, hovatovább hardcore elemekkel utánozhatatlan módon vegyítő VHK már az 1988 és 1992 között kiadott lemezeivel halhatatlanná vált, és ha van csapat, akiknek rendszeres újbóli felbukkanása és életművük, azon belül pedig első korszakos alapműveik ismételt népszerűsítése mindahányszor megérdemli a figyelmet, az a Judas Priest ikonja, Rob Halforddal egyező évjárat és az Iron Maiden legenda Bruce Dickinsonéval vetekedő robbanékonyságú Grandpierre zenekara. Már a beállás behengerlő volt, ahogy a dalnok szó szerint leüvöltötte a fejünket (ekkor még csak párszázan lézengtünk a nagysátorban), és a lendület az egyórás műsor alatt végig kitartott. A nagy klasszikusokat a fókuszba állító program előrehaladtával a közönség száma is fokozatosan duzzadt, és nem kérdés, hogy az A semmi kapuin dörömbölve album Hunok csatája dala Csihar Attilával közösen előadva volt az előadás (egyik) fénypontja. A héttagú együttes feltűnően jól szólt, így bizakodva fordulhattunk rá a főattrakcióra.
A Mayhem kétórás setlistjét első pillantásra és a szeánsz végén egyaránt soknak találtam, ugyanakkor tekintve, mennyi jelentős zenei motívuma van ennek az egyedülálló munkásságnak, indokolt volt ez a játékidő. Egyben dicséretes , hogy a blastbeatek és gitárreszelések okán többségében nagyfokú fizikai próbatételnek számító, másrészt esetenként technikailag is komoly kihívást jelentő szerzeményeket ötven felett is ekkora mennyiségben bevállalták a zenészek. A számlista nem épp szokásos, mégis egyszerű és frappáns módon került összeállításra, ugyanis fordított kronológiai sorrendben hangzottak el a dalok, kezdve a legutóbbi nagylemez, a számomra is kedves, 2019-es Daemonnal, és a sort az 1986-os EP zárta. Mint az várható volt, az idén 30 éves De Mysteriis Dom Sathanas albumon volt a legnagyobb hangsúly, és jóval több nóta csendült fel róla, mint a többi kiadványról. Ahogy a diszkográfiában, úgy ezen az estén csakúgy a Grand Declaration Of War/Chimera/Ordo Ad Chao hármas „visszafelé” eljátszott tételei jelentették számomra a legjobb pillanatokat. Külön lekötött, hogyan adja elő a hangjával végtelen számú és árnyalatú, bizarrabbnál bizarrabb produkcióra képes Csihar az általam csak felvételekről ismert, nagyra tartott Maniac témáit, és nem csalódtam: Attila nem akart a másik énekes bőrébe bújni, de arra nem is lett volna szükség, hiszen az ő karakterével is lehengerlőek ezek a darabok.
A visszafogott színpadi arculat mellett (bizony, egy disznófej sem akadt a deszkákon) igen tartalmas, gondosan szerkesztett, látványos háttérvetítés adott hozzá a muzikális értékekhez, igazodva az adott korszakhoz, hanganyaghoz. Ezt az idomulást egyébként a színpadi megszólalás szintén nagyban támogatta. Természetesen a megalakulás körülményei, az azt körül lengő szellemiség, valamint Dead és Euronymous személye kiemelt képsorokat és filmkockákat, továbbá gondolatokat kapott. Zenészi teljesítményben nekem Csihar nyújtotta a legkiemelkedőbbet, szorosan mögötte pedig a black metal Gene Hoglanje, vagyis az atomóra pontossággal játszó Hellhammer dobos végzett, akinek székét az utolsó blokkban a korai éra ütőse, Manheim foglalta el, és ekkor csatlakozott Messiah énekes is, fokozva a szinte már fokozhatatlan kvlt faktort.
Alapvetően szeretem felmérni, milyen összetételű embersereg vesz részt egy adott koncerten, de ritkán szánok sorokat a benyomásaim dokumentálására. Ezúttal viszont érdemesnek gondoltam leírni nagyvonalakban a tapasztalataimat, mivel, tekintve a Mayhem zenéjének és üzenetének rendhagyó mivoltát, nem egyszer meglepődtem. Elsősorban a külsőségekre hagyatkoztam, lévén nem vagyok az a spontán beszélgetésbe elegyedő típus, és egy ilyen esemény nem is éppen terepe az effajta ambíciónak. Természetesen szép arányban voltak jelen harminc-negyvenesek, akik Mayhem/más BM zenekarok pólóiban feszítettek. Relatíve nagy számban érkeztek tizenévesek, ami szerencsére a súlyosabb zenék esetében sem újdonság mostanában. Ők adott esetben az elsőgenerációs BM fanok gyermekei, ami abból a szempontból „ijesztő”, hogy már ez a műfaj is abba a korba lépett, mint mondjuk a magyar hard rock tíz-húsz évvel ezelőtt. Részt vettek a pusztító ünnepségen olyanok is, akiket – hangsúlyozom, pusztán a megjelenésük alapján – előbb tudnék elképzelni egy EDM vagy más kommersz rendezvényen. Ezzel szemben nyilvánvalóan lekötötte őket a műsor. És persze a szememben e vonatkozásban „csodabogárnak” számító hatvanas korosztály is képviseltette magát, amit nem kevésbé volt jó érzés látni.
Erről a színes társaságról beugrott Csihar egy vezető hírportálnak adott, korábbi interjúja, amelyben valahogy úgy fogalmazott: jó érzés globális szinten ismertnek lenni, de azért örül neki, hogy nem nagyobb a népszerűségük. Úgy gondolom, mára ez az ismertség és rokonszenv irányukba csak tovább nőtt, és a régebbinél jóval változatosabb szempontokon alapszik, ami komoly érdem. Az istentelen brigád és Attila kulturális hatását-jelentőségét szeretném még egy emlékemmel szemléltetni. 2010 környékén, tervezésmódszertan kurzuson (a hetedik X felé araszoló) Kapy Jenő tanár úr (RIP) mutatott egy interjú részletet Attilával, amelyet a művészetbeni szerepvállalás és elhivatottság kapcsán kívánt megosztani velünk.
Egyébiránt, a merchre egyik csapat esetében sem lehetett panasz, főleg pólók terén. A Mayhem vélhetően leginkább a legkultikusabb korszakuk rajongóira gondolt, hiszen lehetett kapni Live In Leipzig és Deathcrush frontos rövidujjút egyebek mellett, de dedikált De Mysteriis’ Live CD-t is. Egy fokozottan jelentős, súlyos, élménydús, megismételhetetlen esemény volt ez.