Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miért vagyunk örökké elégedetlenek. Most, ahogy döcögtünk fel Csepelre az agyig bedugult M7-esen folyamatosan az járt a fejemben; miért nem jó soha semmi sem a „nagyátlagnak”? Pont a Barba Negrával kapcsolatban is értetlenül állok az elött a fikacunami előtt, amit néha kap a hely. Persze van olyan koncert, ami nem szól éppen tökéletesen, de egyrészt nekem valahol ez az élő zene varázsához hozzá tartozik, másrészt emlékezzünk már vissza néhány régi, mondjuk Pecsás koncertre, milyen volt ott a hangzás? De hozhattam volna példának 100 másik helyet. Nem utolsó sorban, ha tényleg a hely lenne a ludas akkor hogyan lehetséges az, hogy valamelyik koncert ergyábban, valamelyik pedig gyakorlatilag tökéletesen szól?! Szóval szerintem egyszerűen csak örülni kellene, hogy végre van egy hely, amely az év minden hónapjában üzemel és jobbnál jobb bandákat hoz el a fővárosba. (Ez nem egy fizetett hirdetést volt.) Például a tárgyalt Mr. Big koncert gyakorlatilag hibátlanul szólt, arányos volt, megfelelő a hangerő, mindegyik hangszer tisztán elkülönülve hallatszott és az éneknek is bőven volt tere.
Az előzenekarnak Jared James Nichols triója tökéletes választás volt. Ezt a fajta ős-rockot, amiben ott vannak a blues gyökerei, olyan energikusan lehet előadni, ami, ha jó dalok is párosulnak mellé, akkor gyakorlatilag nincs a rockzenének olyan alfaja, ami elé ne illene ez muzsika. Ezer meg egy hatás érződik egyébként wisconsini barátunk zenéjében amellett, hogy egyértelműen a fő összetevő a rock legcsupaszabb és legősibb formája, de van itt southern és klasszikus hard rock hatás éppúgy, mint a kicsit modernebb hatású retro vonal. De zeneileg, sőt fazonilag is leginkább a jó öreg Ted Nugentre hajazott. Nem sok kellett ahhoz, hogy a jóval dallamosabb Mr. Big közönsége vegye a lapot és nagyjából már a harmadik szám környékén a tenyeréből evett az erős háromnegyed háznyi Barba Negra közönsége. Kivalóan szóltak már Ők is egyébként. Az pedig végképp szimpatikussá tette, hogy körülbelül öt perccel miután lejött a színpadról már ott állt a merch pult mellett és fotózkodott, dedikált és dumált mindenkivel néhány mondatot vagy többet, aki oda ment hozzá egy kis smúzolásra. Olyan srácnak tűnik, akivel szíves meginnál pár sört, ha úgy adódik, mert csak úgy árad belőle a pozitív energia. Emellett természetesen igazi rocksztár fazon, ennek pedig az egyik legjobb bizonyitéka a kisfiam (6 éves) megnyilvánulása volt. Minden koncert után megmutatom neki az ott készült fotókat, most is ezt tettem és a Jareddel közös képnél ennyit mondott csak: Apa ott melletted a rocksztár, igaz? Bármikor megnézném önálló műsorral egy kisebb klubban.
Mr. Big számomra az első számú dallamos rockzenekar a technikásabb virtuózabb vonalról. Mindig is el voltam ájulva attól a fölényes zenei tudástól, ami a zenekart jellemezte és csak mosolyogtam azokon, akik a felületes ismertségük miatt lesajnálták őket. A mostani The BIG Finish Tour névre keresztelt koncert sorozat mielőtt ide ért volna Budapestre adott némi aggodalomra okot, illetve a visszhangja, mert jó pár helyen lehetett enervált és öreges zenekari produkcióról olvasni, illetve Eric Martin hangjával is volt valami gond és vendég énekesként néhány koncerten Michele Luppi egészítette ki a bandát. De jelentem szó sem volt itt enervált, öreges produkcióról. Eleve nem voltak Ők sohasem a színpadot felszántó zenekar, de ettől még ez egy vérbő, ízig vérig erőtől duzzadó koncert volt. Pedig a banda nem éppen ifjoncok gyülekezete, mégis valami hihetetlen módon konzerválták magukat. Eric Martin, ha nem is az a kisfiús arcú kölyök, mint a To Be With You klipjében, de még így is egy bő tízest letagadhatna. Billy Sheehan egészen elképesztő, hogy 70 múlt és gyakorlatilag 25-30 éve változatlanul néz ki. Egyedül talán Paul Gilbert az, aki kicsit kopottnak tűnt a többiekhez képest, de az is lehet, hogy csak amiatt volt, mert úgy nézett ki ebben a fekete öltönyben, mint egy alkesz temetkezési vállalkozó egy céges partin 10 vodkanarancs után. A szokásos Addicted to That Rush-al léptek színpadra minden fajta külsőség nélkül, hiszen náluk mindig is a zenélésen a dalokon volt a hangsúly, sohasem a látványon.
A programba természetesen lehetetlen lenne belekötni, hiszen ha egy zenekar egy az egyben eljátssza minden idők egyik legfantasztikusabb rock albumát, a Lean Into It-et, akkor azzal nehéz tévedni. Ezen blokkot nyitó Daddy, Brother, Lover, Little Boy szokásos „fúrós mókája” alatt megindult a népünnepély és ez az albumot záró To Be With You-ig ki is tartott. Nálam főleg a ritkán játszott, de semmivel sem rosszabb nóták vitték a prímet, mint a Never Say Never vagy az egyik személyes kedvencem, a Voodoo Kiss. A kettes lemez végig játszása után rögtön jött minden idők legbárgyúbb Mr. Big nótája, ami egyébként egy Cat Stevens feldolgozás, a Wild World, és láss csodát, ha néhány ezer ember együtt énekel a zenekarral, akkor még egy olyan dalt is lehet élvezni, amit a lemez hallgatása közben mindig továbbléptettünk. Majd következett Paul Gilbert nem evilági gitárszólója! Nem szoktam szeretni a szóló blokkokat koncerten, mert mindig is időkitöltésnek tűntek csak, ez viszont nagyon nem az volt. Dallamos volt, volt íve, és egy pillanatra sem volt unalmas. A Colorado Bulldog szélvész rock n’ rollja végképp bebizonyította, hogy minimális probléma sincsen a zenekar energia szintjével. Szinte sistergett a színpad a dal előadása közben, egészen zseniális volt. Billy Sheehan basszusszólója sem volt kevésbé érdekes, mint Gilbert gitár nyüstölése, de a hangszer adottságai miatt ahogy néztem, kicsit megültette a koncert végét. De ez nem tartott sokáig, mert a záró négy feldolgozás mind ült és visszahozta a koncert lángolását. Természetesen megvolt a hangszer csere is a Good Lovin cimű The The Olympics feldolgozás alatt. Hihetetlen volt látni rajtuk, hogy mennyire élvezik ezt még most is. Az, hogy mennyire együtt élnek, egységben lélegeznek a színpadon, az ebben a cserélős bohóckodásban volt a legegyértelműbb. Ezt már csak a záró Baba O’Riley követte, majd a hosszas búcsúzkodás. Látszott rajtuk, hogy tényleg meg voltak hatódva a magyar közönség szeretetétől.
Ha ez volt tényleg az utolsó Mr. Big koncert itthon, akkor nagyon is méltóan búcsúztak tőlünk. De én nagyon reménykedem abban, hogy a beígért új albummal futnak még egy kört és eljutnak hozzánk. Egész egyszerűen szükség van az ilyen pozitív energia löketekre, kellenek az ilyen zenekarok, akik örömmel és végtelen profizmussal és mégis halál lazán zenélnek. Köszönök mindent Mr. Big és remélem találkozunk még.
Köszönet a Barba Negranak és a Livesoundnak a buliért!