A tavalyi, igencsak vegyesen fogadott Linkin Park lemez és Chester Bennington tragikus öngyilkossága után az LP zenei agya szólólemezzel jelentkezett. Ahhoz szerintem nem kell különösebb jóstehetség, hogy belássuk: a Linkin Park-nak ezzel (talán helyesen) vége, így logikus volt ez a szólólemez. Már csak az volt a kérdés, hogy sikerült? És persze az, hogy milyen zene is lesz rajta?
Az számomra valahol teljesen egyértelmű volt, hogy One More Light irányváltása nem csak Chesternek tudható be, hiszen mindig is Mike írta a dalok oroszlánrészét, és Ő is popos beállítottságú. A Post Traumatic még ezzel együtt is meglepően könnyed néhol, viszont iszonyatosan működik. A One More Light-nál volt pár dal, amit jóra kellett hallgassak, hogy azt mondhassam, az egész lemez működik, itt viszont szó sincs ilyesmiről. Legalábbis nekem már első hallásra ütött az egész és valami éteri nyugodtság áradt szét rajtam, amikor hallgatni kezdtem. Főleg akkor, amikor elkezdett elkapni a feelingje, elkezdtem megérteni, mi is akar ez lenni és miért így?
Az előbbi állítás még úgy is megállja a helyét, hogy a nyitó Place To Start szerintem csak egyfajta intro, nem is teljes értékű dal, mégsem merül fel a kérdés, miért is így indulunk? Aztán innen pedig jön a Post Traumatic világa. Ahogy azt az előzetes dalok alapján is sejteni lehetett: ez bizony nem egy rocklemez. Egészséges átmenet a rap és a modern pop között, néhol egy kis gitárral fűszerezve. Vannak olyan dalok, amik nem hatnának idegenül egy Justin Timberlake vagy Timbaland lemezen sem, és bizony a dalok egy része igencsak hordozza magán a most divatos trap-es ízeket is, de végig ügyesen egyensúlyozva, odafigyelve arra, hogy ez a lemez mégiscsak a Post Traumatic, Mike Shinoda produkciója, nem valami trendlovaglás. A lemez legnagyobb fegyverténye a hangulata mellett, hogy a dalok bizony jók és nagyon is működnek. Nagyon durva hullámvasút az egész, ami hol felpörget, hol lehúz, és sokszor dalonként váltakozva. Megfordult a fejemben egy dalonkénti elemzés, főleg az olyan méregerős slágerek miatt, mint az About You, vagy a Watching As I Fall, a Runnig From My Shadow és még lehetne sorolni, mert bizony bőven akad a 16 dal között. Sőt, olyannyira, hogy talán egyértelmű tölteléket nem is biztos, hogy ki tudnék ragadni. Ráadásul akkor a szövegekbe is bele kéne menjek, aminél viszont jobb, ha mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.
A másik nagyon erős pontja a korongnak a vizualitása. A színek és hangulatok remekül tükrözik a lemez eklektikusan egységes mivoltát. A megszólalása nyilván vérprofi és egyértelműen tökéletes, de ezen a szinten szerintem elképzelhetetlen, hogy ne ilyet adjon ki egy előadó. Ám most egy kicsit árnyalom az előző mondatom: bizony vannak olyan tételek, amik olyanok, mintha valamiféle demok lennének. Sokáig nem értettem ezeket a hangzásbeli különbségeket. Nyilván nem egyszerre lettek rögzítve és valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy itt-ott másabb a sound, de egy Mike kaliberű producer esetén nem hinném, hogy pusztán ez van a dolog mögött. Aztán egyik reggel, miközben ültem a peronon, vártam a vonatot, megfejtettem: így stimmel a hangulat. Valószínűleg azon a felvételen volt a legjobb az ének, ott kapta el legjobban a feelinget, vagy valami ilyesmi. A Linkin Park esetében is mindig ez volt, elég csak a One More Light Live koncertanyagra gondolni, ahol szintén nem a legtökéletesebb, hanem a leghangulatosabb felvételeket gyűjtötték csokorba. Szerintem itt is ez húzódhat a háttérben. Száz szónak is egy a vége: akármi az oka, működik. Ráadásul nem is kicsit.
Shinoda első szólólemeze egyszerre meglepetés és nem is. Meglepetés, mert nem számítottam ennyire modern értelemben vett pop anyagra, és nem, mert biztos voltam benne, hogy méregerős lesz. Ám ennek ellenére is bajban vagyok, amikor pontozni kell. Nem biztos, hogy egy ennyire személyes anyag esetén lehet objektíven konklúziót vonni. Ez a lemez úgy hozta vissza kicsit a tinikoromat, hogy egy szemernyi retrozás, múltba révedés nincs benne. Sőt, éppen ellenkezőleg. Néhol még talán kicsit túlságosan előremutató, de hát az LP is az volt, nem? Shinoda érezhetően szívét-lelkét beletette ezekbe a dalokba és igyekezett ezeken keresztül gyógyulni, amennyire lehet. Valahol szerintem nekünk, Linkin Park rajongóknak is ez a lemez hozta el a feloldozást a tavalyi tragédia után, így ha akarnék, akkor sem tudnék kevesebbet adni a maximumnál, pedig lehet, hogy objektíven kevesebbet érdemelne.
10/10. Amennyire fáj hallgatni, annyira felszabadító is. Remélem, hamarosan jön a folytatás és legalább ennyire erős lesz!