A rockzene és annak teljes közege történetileg a lázadás, az önkifejezés és a társadalmi normák megkérdőjelezésének egyik ikonikus műfaja volt. A ’60-as, ’70-es és ’80-as években a háborúk, a társadalmi igazságtalanságok, a hidegháborús klíma, a konzervatív értékrendek, vagy épp a kapitalizmus túlkapásai ellen lázadtak a rockzenészek. Egyes vélekedések szerint ma már azonban az egész műfaj „ki lett herélve”, nincs mi ellen ordítani. Egyszerűen azért, ma teljesen más a társadalmi és gazdasági kontextus. Óvatosabb megközelítésben a rock nem vesztette el lázadó természetét, csak új célpontokat és módokat talált. A lázadás ma sokkal inkább belső, társadalmi és kulturális rendszerek ellen irányul – nem feltétlenül politikai forradalomról, hanem értékekről, érzésekről, és az emberi valóság iránti igényről szól. Gondolatok arról, hogy van e még lázadás, és ha igen, miről (vagy mi ellen) is szól ez?
A rock, és annak radikálisabb alműfajai – mint például a punk, a hardcore, vagy egyes metál ágak – vállaltan szembehelyezkedtek a mainstream kultúrával. Azt viszont nem mondhatjuk, hogy a rock ma sokszor a „túlságosan steril, algoritmusok által vezérelt, TikTok-orientált popkultúra” ellen lázadna -hiszen sok esetben épp ennek a része maga a műfaj is. De ez nem újkeletű dolog: akkor elkezdődött ez, amikor Brian Epstein öktönybe bújtatta a négy liverpooli gombafejűt…A streaming-platformok világa egyre kevesebb teret enged a mélyebb zenei tartalomnak vagy hosszabb formátumú daloknak – arról már ne is beszéljünk, hogy az album formátum, a koncept album és a dupla album milyen mitikus időket idéz a mai generációnak. Az idősebb rockzenészek sok esetben a hitelességet és a kézzel fogható hangszerek használatát hangsúlyozzák – a fiatalabbak viszont sokszor már inkább belesimulnak a mainstreambe, vagy akár napjainkban már AI által kreálnak lázadást „mímelő” tartalmakat… erre később visszatérünk…
De lássuk, más területeken-ahol korábban releváns mondanivalója volt a műfaj képviselőinek- milyen a helyzet most… avagy, felléphet e a rock a társadalmi elidegenedés ellen?
Szociológiai jelenségeket vizsgáló tanulmányok százai szerint a mai modern világban a GenZ tagjai sokszor magányosak, kiégnek, és identitásválságban vannak. A rock lehetne újra az önazonosság keresésének, és a közösségformálásnak a platformja -azonban inkább az látszik, hogy sok esetben az érzelmi mélységek a műfaja lett, amely szembemegy az „instant boldogság” elvárásával -ráadásul a mai kor ikonjai – akiknek Chester Bennington volt az archetípusa – sok esetben a generációt jellemző stressztünetek miatt mutatnak autoagresszív viselkedési mintákat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a, m mai kor rocksztárjainak a depresszió lett a heroinja és alkoholja…
Az a fránya politika….
A rock (pop) a feketék népzenéjéből, a bluesból nőtt ki. Magyarul: jogfosztott, a társadalom perifériáján élő emberek „találták fel”. Műfaji sajátosság a kezdetektől fogva, hogy ez a zenei közeg a lázadók szócsöve volt. Amikor egy Elvis nevű fehér fiú először ringatta meg erotikusan a csípőjét a fekete fiúk ritmusaira, az önmagában egy politikai gesztus volt.
A hippik zenéje, a punk, vagy a rap is direkt közéleti üzeneteket fogalmazott meg – a politikai állásfoglalás és a rockzene tehát kéz a kézben jártak. De mi a helyzet ma? Különösen húsba vágó kérdés ez 2025-ben Magyarországon, a fesztiválszezonban, de érdemes kicsit globálisan megvizsgálni ezt a kérdést: A világ sok helyen egyre inkább szétszakad politikailag. A rock – akárcsak régen – ma is képes lehet a hatalom arroganciája, a rendszerek igazságtalansága vagy a társadalmi egyenlőtlenségek ellen fellépni. Lázadás lehet az is, ha valaki nem választ egyik politikai oldalt sem, hanem teljesen más gondolkodásmódot képvisel. Ezen a téren egyes előadóknál teljes apolitikusságot, másoknál viszont erős identitást láthatunk-de nincs egységes trend ebben a kérdésben a műfajon belül, ez biztos.
A gépek lázadása
A rock mind szellemiségében, mind technikai téren innovatív volt sokáig – ez mára már azonban nem jellemzi a műfajt és annak közönségét. Egyre inkább egy elöregedő, és boomer szellemiségű közegről beszélünk a rockzene vonatkozásában. A digitális világ uralmában a rockzenészek néha azt hirdetik, hogy lépj ki az online térből, kapcsold ki a mobilt, élj a pillanatnak – de hogy lehet lázadni úgy, ha termék vagy, és öt percenként kell posztolnod magadról valamit azért, hogy eljuss egy mérhető közönségig és hogy monetizáld magad? Lássuk be, ez minimum kontraproduktív és ellentmondásos… így a jelenlegi felgyorsult technológia uralta világban a rockzenészek is inkább belesimulnak a „rendszerbe” – legyen szó AI használatról, streaming terjesztésről, vagy akár turnéköltségek optimalizálásáról.
A megfelelési kényszer és performatív életmód elleni lázadás
A rock a születésekor, és a hőskorában kifejezetten liberális műfaj volt. Ma már ez a közeg azonban sokszor inkább konzervatív. Bár a hagyományos társadalmi érzékenység a mai napig része a fémzenei közösségnek, de ugyanakkor nincs egységes ideológia az egész mozgalom mögött: az gitárzenei szcénában ugyanúgy megfér egymás mellett az LMBTQ jogokat támogató punkbanda, mint a kirekesztő eszméket valló nacionalista zenekarok. A saját értelmezése szerint így mindenki lázad valami vagy valaki ellen, de ezt külső szemlélőként nehéz egységes rebelliónak tekinteni – sokkal inkább atomizált és szubkulturális ma a fémzene, mint korábban bármikor.
Összességében tehát elmondható, hogy a mai rockzenében nehéz lázadni – megváltozott világ nehéz terepet jelent a lázadni vágyóknak, és azoknak is, akik valamiféle egységes identitásképző tényezőt keresnek ezekben a körökben… az esetleges meglátásokat véleményeket és ellenvéleményeket várjuk a kommentszekcióban…