Egészen sokáig sötét folt volt a számomra Leslie Mandoki munkássága, koromból fakadóan nekem még a popzenei kirándulásai is teljesen kimaradtak. Konkrétan az előző dupla lemezig (Living In The Gap/Hungarian Pictures) nem igazán voltam képben hazánk fia zenei zsenialitásának. Mert nincs semmi túlzás abban, hogy Leslie Mandoki/Mándoki László egy zseni! Ahogy elkezdtem visszaásni főhősünk életművében egy olyan sokrétű és végtelenül muzikális, sőt unikális előadó zenész, dalszerző képe rajzolódik ki, aki tényleg odatehető egy polcra a progresszív/jazz rock legnagyobbjai mellé. Mandoki és mindenkori alkotó társainak muzsikája eddig mégis kimaradt az életemből. Aztán a kritika írása előtt szokás szerint elkezdtem kicsit utána járni az előadónak és ekkor döbbentem rá, hogy borzasztóan keveset szerepel a honi sajtóban, ami egyrészt a művészeti jelentőségét, másrészt pedig a külföldi ismertségét és elismertségét figyelembe véve is érthetetlen a számomra. Persze ettől még ismerhettem volna, de legyünk őszinték a mostani egészen döbbenetes információs zajban nehezebb észrevenni azt, aki nincs úgymond az arcunkba tolva.
Nézzük a konkrét művet; a A Memory Of Our Future-t, amit egy egészen valószínűtlen szupercsapattal rögzített a legendás Starnbergi-tónál lévő saját stúdiójában. A felvételek 100%-ban analóg technológiával készültek, semmi fálj ide-oda küldözgetés. A mai világban hatalmas dolog ez a fajta lemezfelvétel, ráadásul ebben az esetben húszon X embert kellett koordinálni a világ minden tájáról, így ez különösen nagy fegyvertény. De kik is alkotják ezt a supergroupot? Mindenképpen szeretném őket név szerint felsorolni. A résztvevő zenészek: Leslie Mandoki ének, dob, ütőhangszerek; Ian Anderson (Jethro Tull) fuvola; Al Di Meola gitár, akusztikus gitár; Mike Stern (Blood, Sweat & Tears) gitár; Randy Brecker trombita, kürt, Till Brönner trombita, kürt; Tony Carey (Rainbow ) ének, billentyűs hangszerek; Cory Henry (Snarky Puppy ) billentyűs hangszerek; Nick van Eede (Cutting Crew) ének; Richard Bona (Pat Metheny Group) basszusgitár; ének; Jesse Siebenberg – ének, gitár; John Helliwell (Supertramp) szaxofon, klarinét; Julia Mandoki ének; Bill Evans (Miles Davis Group) szaxofon; Mark Hart (Supertramp) ének; Simon Phillips (ToTo) dob; Steve Bailey basszusgitár. Így ránézésre lehetséges, hogy ez világrekord, mégpedig olyan szempontból, hogy az egy lemezen fellelhető legtöbb Grammy-díjas zenész itt szerepel. De milyenek is lettek a dalok?! Egyrészt pontosan olyanok, mint amilyenre a felsorolt közreműködők alapján számítanánk, csúcskategóriás prog rock, sokszor jazzbe hajló témákkal, másrészt viszont sokkal többről van itt szó, mint a szokásos hangszeres villongás. Nem szeretnék az összes dalon végig menni, mert oldalakat lehetne írni mindegyik szerzeményről. Mindegyik dal egy külön világ, mindegyik dalnak annyi rétege van, hogy sokadik hallgatás után is van újabb felfedezni való az adott szerzeményben.
A nyitó Blood in the Water egy olyan csodálatos Ian Anderson fuvola témával indul, ami a Jethro Tull legkiválóbb lemezeit juttatja az eszembe, de a dal egésze mégis sokkal kortársabb, modernebb összképet mutat, mert van egy határozott popos lüktetése, a szóló kiállások pedig kifejezeten jazzesek. Kicsit eklektikusnak hat, pedig nagyon is organikus és abszolút magától értendő eleganciával veszi meg a hallgatót. A második dal az Enigma Of Reason némileg a Toto-t idézi meg, méghozzá a legprogresszívebb Falling in Between körüli korszakát, de itt is van benne egy csavar, méghozzá Al Di Meola egészen zseniális akusztikus témai, amik adnak egy másik köntöst a dalra. A szerzemény közepi szóló blokkjára pedig tényleg szavak sincsenek. Ilyen végtelenül zenei és mégis laza, felszabadult témákra csak a legnagyobbak képesek. A The Wanderer mélyén megbújik némi country, de nem az a csűrdöngölős vagy popos fajta, hanem az a sötétebb és mélyebb, ami sohasem volt mainstream. Persze ez is csak érzésre, mert én még nem hallottam olyan country dalt, amiben ilyen minőségű muzsikálás lenne. Összhatását tekintve inkább egy prog ballada, mint kalapos zene. The Big Quit az egyik központi tétel az albumon, ebben a dalban énekel Mandoki lánya, ami olyan neo-prog mesterek nyomvonalán halad, mint a Transatlantic vagy a The Flower Kings. A dal szövege korunk egyik legnagyobb problémáját járja körbe, a valóságtalan valóságot, a kapcsolat nélküli kapcsolatokat, valamint azt, hogy igenis van lehetőség kilépni a digitális börtönből. A Devil’s Encyclopedia is ezt a témakört járja körbe kicsit direktebb és lényegre törőbb formában. A nem éppen vidám téma ellenére zeneileg semmiképpen sem negatív a mű zeneisége, hanem sokkal inkább fennkölt, amit Ian Anderson szépséges fuvola futamai alapoznak meg. Az olyan hangzású dalokkal, mint az I Am Because You Are Sting vagy Phil Collins 20-30 évvel ezelőtt lemez milliókat adott el. Finom harmóniák kellemes jazzes témázgatások és ragadós refrén, egy igazságosabb világban a rádiók rendszeresen programra tűznék. Az Age Of Thought úgy indul, mint egy film noir zenéje, szinte megelevenedik szemünk előtt az éjszakai esős New York látképe, a pocsolyákban visszaverődő neonfény reklámokkal. Aztán csavarnak itt is egyet a dalon és az egész egy jazz rock kavalkádba fut ki. A Matchbox Racing egy személyes dal, ami a főhős gyermek és fiatal korába kalauzol el bennünket. Az egész dalnak van egy megmagyarázhatatlan pozitív kisugárzása még úgy is, hogy a szövegben van egy jó adag kelet európai melankólia, ami a dallamokban is visszaköszön. A We Stay Loud játékos és felszabadult prog rock himnusz, szinte látom magam előtt ezeket a kiváló zenészeket a stúdióban, ahogy hatalmas vigyorral az arcukon egy jammelésből kinőve rögzítik ezt a dalt. A záró dal smooth jazzesen indul, majd kicsit filmzenés lesz a hangulat, mint egy negyvenes-ötvenes évekbeli kalandfilm vége főcímzenéje, de tulajdonképpen nagyon is stimmel itt a lemez végén, mert egy zenei „kalandfilmet” zár le. Tökéletes befejezése az albumnak.
Zárásként néhány szó a lemez hangzásáról és a dalszövegekről. A teljesen analóg rendszeren felvett (2 hüvelykes, 24 sávos szalagra) album döbbenetes eredményt hozott. Olyan melegséget és tiszta vibráló hangzást eredményezett, ami a mai agyon digitalizált lemezek között szerintem párját ritkítja. Az egyik legjobban szóló album, amit valaha hallottam. Mandoki dalszövegei éleslátásról és társadalmi érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Néhol túl egyértelműek, de semmiképpen sem didaktikusak. A szövegek kiút keresése és zaklatottsága jól reflektál korunk összetett problémáira.
Szeretem, ha egy zenekar neve kifejező. Mandoki Soulmates (lelki társak) mennyire megfogja ennek a zenekarnak a lényegét, kifejezi azt az elképesztő zenei kohéziót, ami jellemzi ezt a nagyon sok összetevős egyenletet. Mert ezek a sok felől érkező és sokféle zenei hatással rendelkező művészek igazi LELKITÁRSAK! Záró gondolatnak idézném Leslie Mandokit: „Egy közös jövőért egy jobb világban! A bátorság arra hív, hogy emberek maradjunk! Maradjunk hangosak egy szabadsággal és békével teli jövőért! Álljunk ki a megosztottság, a hamis hírek és a gyűlöletbeszéd ellen, az igazsághűségért, az intergenerációs igazságosságért és az emberiességért! A zene a legnagyobb egyesítő erő!”
10/10. Zseniális, etalon lemez, nem is lehetne kevesebb!
A Mandoki Soulmates augusztus 18-án Budapesten lép fel, a koncert pedig ingyenes!
