Évtizedek óta dübörög a Machine Head neve a metal szcéna sűrűjében. Egy olyan meghatározó tényezője a színtérnek, amely nem csupán a múltjából él, hanem folyamatosan keresi, kutatja az új utakat, továbbá Robb Flynn karizmatikus, ám sokszor megosztó személyiségével kitörölhetetlen nyomot hagyott a rajongók és a kritikusok emlékezetében. Számomra, akárcsak sokunknak, a zenekar hangja a fiatalságom meghatározó soundtrackjévé vált, a Burn My Eyes nyers energiájától egészen a The Blackening epikus komplexitásáig. Az évek során azonban be kellett látnunk, hogy a zenei zsenialitás és a személyes megnyilvánulások közötti vékony mezsgye néha viharos tájakra sodorta a zenekart. Valljuk be őszintén, a Machine Head története nem egyenes vonalú. Voltak sötét epizódok, amikor úgy tűnt, hogy Robb Flynn túlságosan is megrészegül önnön nagyságától és az egója árnyékot vet és veszélyt jelent a zenekar létére is. Hallottunk megdöbbentő nyilatkozatokat, amelyek értetlenül hagytak bennünket, és szemtanúi lehettünk fájdalmas személyi változásoknak, tehetséges zenészek távozásának, ami sokszor a zenekar kreatív erejét is megkérdőjelezte. És persze ott voltak azok a bizonyos albumok… A Catharsis emlegetése még ma is sokunkban keserű szájízt hagy, egy olyan kísérlet, amely távol állt a Machine Headtől megszokott minőségtől és agressziótól. Ilyenkor az emberben óhatatlanul felmerült a kérdés: vajon ez a zenekar valaha is visszatalál önmagához? Nem egyszer érezhettük úgy, hogy Robb Flynn – talán a túlzott önbizalomtól vagy éppen rossz döntésektől vezérelve – százszor is lábon lőtte magát és a zenekarát, megkérdőjelezve a korábban felépített monumentális örökséget. Ám a Machine Head valahogy mindig rácáfolt a kétkedőkre, mint egy mitológiai főnixmadár, újra és újra feltámadt a hamvaiból, megerősödve a korábbi hibákból. Ráadásul, bármilyen fájdalmasak is voltak a személyi változások az évek során, egy dolog sosem változott: a Machine Head élőben mindig is az elithez tartozott, sőt, a legjobbak között tartották és tartják számon őket. Akármilyen felállásban is léptek színpadra, a nyers energia, a precíz hangszerkezelés és a közönséggel való interakció mindig lenyűgöző volt. A távozó zenészek helyére érkezők pedig mindig képesek voltak felvenni a ritmust, így a koncertek minősége sosem esett vissza, sőt, sokszor új energiát és frissességet hoztak a zenekar előadásába.
A banda megújuló képességének egyik legékesebb bizonyítéka a legutóbbi Of Kingdom and Crown album, amely nem csupán egy visszatérés volt a helyes útra, hanem egy friss, modern megközelítés is, bebizonyítva, hogy a zenekarban még mindig rengeteg kreatív potenciál szunnyad. Ez a lemez emlékeztetett minket arra, hogy a Machine Head képes a megújulásra, képes tanulni a múlt hibáiból, és képes olyan zenei élményt nyújtani, amelyért annak idején megszerettük őket. Éppen ezért ültem én is különös izgalommal az Unatoned elé. Most, hogy már volt szerencsém behatóan megismerni az albumot, nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez az anyag nem csupán egy újabb fejezet a Machine Head diszkográfiájában, hanem egy határozott kijelentés is, egy újabb szerteágazó tovább gondolása a zenekar világának. Robb Flynn és a jelenlegi felállás megőrizte az Of Kingdom and Crown lendületét és kohézióját, de bővíttette is a receptúrát újabb ízekkel, ami sokaknak igencsak ízleni fog, de jó páran lesznek olyanok is, akinek megfekszi majd a gyomrát. Az Unatoned egyértelműen tele van meghökkentő és radikális megoldásokkal, de ami a legfontosabb, hogy ezek mindegyike egytől egyig működik, éles kontrasztot képezve a Catharsis oly sokszor elcseszett kísérleteivel. Készüljetek fel, mert a Machine Head ismét itt van, hogy megmutassa, a metal szíve még mindig erősen dobog bennük, és az Unatoned ezt hangosan üvölti a világba. Az album egyértelműen nem a biztonsági játékra épít, Robb Flynn és a zenekar merészen kísérletezik, miközben megőrzi a rájuk jellemző agressziót és energiát. Lássuk, mit tartogatnak az egyes számok! Az albumot a Landscape of Thorns (intro) nyitja meg, amely pontosan azt a vészjósló és nyomasztó atmoszférát teremti meg, ami áthatja az egész lemezt. A sötét tónusok és a baljós hangok tökéletesen előkészítik a terepet a következő pusztításra, ami nem is várat sokat magára az Atomic Revelations képében. Ez a tétel egy igazi, hamisítatlan Machine Head zúzda, amely a régi rajongók szívét melengetni fogja. A brutális riffek mellett azonban egy meglepően fogós és kiváló dallamokkal átszőtt refrén teszi igazán emlékezetessé a dalt. A folytatásban érkező Unbound is a zenekar hagyományosabb vonalát képviseli, de itt egy egyenesen zseniális gitárszóló emeli a számot a kiemelkedő pillanatok közé. A klasszikus MH elemek modern köntösben köszönnek vissza. Aztán elérkezünk az Outsider című nótához, ami már jóval kevésbé tipikus a zenekartól. Majdhogynem olyan érzése van az embernek, mintha a Machine Head egy dark gothic bandával kollaborált volna. A súlyos, izmos metal riffek kontrasztban állnak a szinte rockos refrénnel, ami egy igazán érdekes és egyedi elegyet alkot. A These Scars Won’t Define Us egy epikusabb hangvételű sláger metal darab, amely még különlegesebbé válik az In Flames, a Lacuna Coil és az Unearth zenekarok vendégeskedésével. Ez a kollaboráció egyértelműen emeli a dal monumentalitását és szélesebb közönséghez is szólhat. A Dustmaker az az a pont, ahol a vaskalaposabb rajongók valószínűleg felvonják a szemöldöküket. Ez a tétel gyakorlatilag egy ambient utazás némi éteri női hangokkal, dobgéppel és minimális hangszeres aláfestéssel a háttérben. Nagyon hangulatos és merész húzás a zenekartól, ilyet valóban nem csináltak még korábban. A Bonescraper ismét visszakanyarodik a gyökerekhez, de nem a Machine Head gyökereihez, hanem a nu metal kezdetére, egy igazi ős-Machine Head fanatikusokat megbotránkoztató darab. A nu metalos beütések és a végig megadallamos énektémák hallatán valóban a Papa Roach világa ugorhat be, de a MH jellegzetes súlya azért itt is érezhető. Az Addicted to Pain hallatán a The Blackening album atmoszférája köszön vissza, bár egy dallam központúbb és egyenesebb vonalvezetésű dal formájában. A középtempós groove és a fülbemászó énekdallamok garantáltan megmaradnak a hallgató fejében. A Bleeding Me Dry egy újabb meglepetés a lemezen. A szinte már Depeche Mode-ot idéző keserédes, melankolikus, elektronikus részek váratlanul váltakoznak a hagyományosabb Machine Head durvulásokkal, ami egy igazán izgalmas és eklektikus elegyet eredményez. A Shards of Shattered Dreams egy klasszikus thrash metal vonalvezetésű dal, azonban itt is megjelennek a szokatlanul ragadós énektémák, ami egy frissítő csavart ad a jól ismert stílusjegyeknek. Végül pedig elérkezünk a Scorn című számhoz, ami ismét sűrű homlokráncolásra adhat okot. Ez a tétel szinte egy ballada, érzelmes és visszafogott, amely csak a dal legvégén válik morcosabbá. Itt és egyébként majdnem mindegyik dalban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ez a rengeteg megadallamos énektéma hogyan fog megszólalni élőben, de ismerve a Machine Head profizmusát, valószínűleg erre is lesz valami ütős megoldásuk.
Összességében az Unatoned egy rendkívül bátor és kísérletező album a Machine Headtől. Tele van meglepetésekkel, váratlan stílusbeli fordulatokkal, de ennek ellenére mindvégig megőrzi a zenekar esszenciáját. A régi rajongók bizonyára találnak majd kedvenceket a hagyományosabb zúzások között, de az újító szellem és a merész kísérletezés azokat is le fogja nyűgözni, akik nyitottak a zenekar új irányaira. Ez az album biztosan sok vitát fog generálni, de egy biztos: a Machine Head nem fél kilépni a komfortzónájából, és ez mindenképpen elismerésre méltó.
9 pont.
A Machine Head nyáron visszatér Budapestre, ráadásul a Fear Factory társaságában, hogy felszántsa a Barba Negra színpadát! Szóval te is tudod, hol leszel 07. 24-én! Eseményt ITT, jegyek pedig ITT!
